Én örömész szeretnék lenni!

Uzsalyné Pécsi Rita előadásai biztos mankót jelentenek a kamaszokat nevelő szülők számára. A tinédzserek bonyolult világában Rita kibogoz, tudatosít, megnyugtat és megerősít minket a hitben: ha mélyen is, de minden kamaszban ott van az Istenarc.

A kamasznak sok beszélgetésre van szüksége, de semmiképp sem kioktatásra! Persze szülőként nem könnyű kibírni, de okosítás, dorgálás helyett inkább törekedjünk megérteni a folyamatot, ami a gyermekben zajlik. Legyünk vele türelmesek! Igyekezzünk olyan légkört kialakítani, amiben a család, a barátok, a hitközösség, és nem mellesleg az apa vagy apafigura mind azt erősíti benne: „bízunk benned!”. Érezze a kamasz az elengedést, a röptetést, és azt, hogy minden elesés után föl lehet állni.

  • Léteznek általános tanácsok a szülők számára a kamaszokkal kapcsolatban?

Bízzunk a fiatalban! Keressük az ő eredetiségét, fedezzük ezt fel együtt az ő hivatását, küldetését. Ne arról a kérdésről szóljanak ezek az évek, hogy „tudod már, mi leszel, melyik egyetemre mész, és mi lesz a foglalkozásod?”. A hangsúly legyen inkább a „milyen az az istenarc, ami benned van, és hogyan szól az a különleges hang, ami belőled jön?” gondolatokon. A kamasznak ehhez az új születéshez vezetésre és példára – ún. bábákra – is szüksége van, amit nemcsak a családban keres, hanem jó esetben egy másik közösségben is megtalálhat. Természetes, hogy a fiatal folyamatosan megpiszkálja, megkapargatja a látott mintákat – eközben mi úgy érezzük, hogy mindenkibe beleköt –, mert ezekből alakítja ki magában az ideálisat, amivel érzelmileg azonosulni tud. Fontosak számára a szülők konfliktusmegoldási mintái: „hogyan éli meg apám és anyám a hitéletet, hogyan tusakodnak Istennel, miként küzdenek meg a nehéz helyzetekkel, és hogyan viselik el ezeket?”

  • A tanárokkal való együttlét is nagy hatással van a gyerekekre…

Igen, a tanítók, nevelők is nagyon fontosak a fiatal életében, ezért is volt öröm számomra, amikor évekkel ezelőtt pedagógiai vezetőként a REMA-hoz kerültem. A szívtémám már akkor is Kentenich atya gondolata volt: „a nevelés az élet szolgálata”, azaz fontos, hogy az érzelmi intelligenciát beépítsük a tanítási módba, mert anélkül nincs alkalmazás, és nem lesz élet az ismeretekből. Nagy örömömre a REMA-ban olyan nyitott emberekkel, hinni vágyó és hívő munkatársakkal és tanítványokkal találkoztam, akik számára hozzám hasonlóan az volt a fontos, hogy a hitismeretekből élő istenkapcsolatra vezessük az embereket. Módszereket kerestünk és rendszerbe raktuk őket, hogy a cél érdekében kézzelfogható tananyagok készüljenek, és hogy a tanárok szakmailag megalapozottan, letisztultan, kreatív ötletekkel állhassanak a gyerekek elé.

  • Mit jelent az érzelmi intelligencián alapuló nevelés a gyakorlatban?

Egy jó tanárnak, szülőnek nemcsak beszélnie kell tudni az eseményekről, hanem a velük kapcsolatos érzelmeket is fontos átadnia, és lehetőséget teremtenie ezek átélésére! Helyezkedjünk bele a bibliai eseménybe, filmbe, mesébe, amiről éppen beszélünk, játsszuk el, fordítsuk meg a történetet, beszéljük meg, mi lett volna, ha másként döntenek a szereplők. Beszélgessünk a gyerekekkel arról, kik lennének ők a történetben, hogyan kapcsolódik az ő életükhöz a cselekmény. Töltsünk együtt minél több időt, beszélgessünk, játsszunk, legyünk szívvel-lélekkel tanítók és szülők! Vigyünk a közös alkalmakba zenét, művészetet, természethez való közelséget, megtapasztalásokat.

  • Miért jó mindez?

A tapasztalati tanítás nem egy lebutított mesélést jelent. Krízishelyzetben, például haragkezelésben nem a megmagyarázással tudunk segíteni a gyereken, hanem a tapasztalatok nyomán, amit átélhet a mesében, a történetekben, az irodalomban. Észrevétlenül beépül a lelkébe a királyfi viselkedése az öregasszonnyal való találkozáskor, a mese segítségével átéli, hogy irgalmasan bánni a másikkal nagyon jó! Ne kezdjünk magyarázatokba: „látod, kisfiam, milyen szépen viselkedett a királyfi az öregasszonnyal?”, a szülők, tanárok részéről a tapasztalat egyenes levonása hiba, nem fog hatni, ne rontsuk el mi magunk a saját tanításunkat! Higgyük el, hogy az együtt töltött, mesélős, beszélgetős idővel olyan légkört teremtünk, ami önmagában is nevel, illetve a történetek feldolgozása elsősorban nem racionális feladat, hanem belső képek, fantázia, érzelmek, átélt minták során történik. Mi a REMA-ban tudatosan próbáltunk ilyen légkört teremteni, ahol a gyerek úgy érzi, hogy számít, és személy szerint fontos nekünk – a családban ugyanezeket kell éreztetnünk. Érdekes ellentmondás, hogy az érzelmi intelligencia egy nagyon természetes eszköztár, mégis épp ezért hiányzik sok szülő gondolataiból. Inkább túlzsúfolja a gyerek hetét szakkörökkel és fejlesztésekkel, mintsem észrevenné, hogy a baráti közösség, egy jó beszélgetés vagy a ráérős, oldott szabad játék sokkal természetesebb fejlődést adna a gyereknek.

  • Neked volt alkalmad megtapasztalni az ideális családi hátteret?

Hálás vagyok a szüleimnek, hogy én ezeket a mintákat magamba szívhattam! Láthattam a szüleim megküzdéseit, a talpra állásaikat, a hitüket. Nagyon jó férj áll mögöttem, nagy támasz és jó mestereim is voltak. Tilmann Beller azt mondja: „Szent az, akiben az Isten tevékeny” – azaz lehet tévedni, hibázni, elesni, de fel is lehet állni, ha elég nyitottak vagyunk, én ebben hiszek. Azt is megtapasztaltam, hogy egész életünkben azt a zsinórt tartjuk a kezünkben, aminek a másik végén Isten keze van. Ez – J. Kentenich kifejezésével élve – az a bizonyos „ingabiztonság”. Amikor a földön állunk, akkor nincs nagy szerepe ennek a zsinórnak, de Isten néha felemeli ezt, és onnantól nincs talaj a lábunk alatt. Kileng az inga, nem tudjuk, hol vagyunk, csak egy biztos: az ingát nem mi tartjuk, csak kapaszkodunk bele. Nekem is voltak olyan élethelyzeteim, amikor úgy éreztem, hogy Isten még meg is pörgeti a zsinórt, mégis biztonságban éreztem magam, mert tudtam, kinek a kezében vagyok. Ráadásul a nagy lengések közepette is vannak támaszaim, és ez nagy dolog. Amikor kicsi voltam, és megkérdezték, mi akarok lenni, sok minden eszembe jutott: tanár, anyuka és zenész… Aztán egyszer azt mondtam, hogy ha létezik kertész, fülész, szemész, akkor én „örömész” szeretnék lenni! Ez az, amit a Jó Isten nekem megadott: úgy érzem, örömész lehetek minden helyzetben.

Megosztás