Táncolni kell uram...

Uzsalyné dr. Pécsi Rita pedagógus hiszi és vallja, hogy a nevelés az élet szolgálata. A neveléskutatóval alapértékekről, élhető családmodellről, a személyiség hatékony fejlesztéséről, iskolaalapításról, egyházi kórusról és az egész életét átszövő keresztény hitről beszélgettünk.

 

– Klasszikus gyermekkorra emlékszik vissza?

– Kiegyensúlyozott és boldog gyermekkorra, amiben a természet szeretete éppúgy közel állt hozzám, mint a kultúra vagy a művészet iránti érdeklődés. Pécsett nőttem fel, pedagógus családban. Édesapám emellett kántorkodott, egyházi kórusban énekelt, igen sok pap barátja volt, így az egyházzal való szorosabb kapcsolatom is korán kezdődött. Szüleim élő hite nagyban meghatározta a későbbi gondolkodásomat. Erős karitatív tevékenység jellemezte a családunkat, így nekem és a testvéremnek teljesen természetes volt, hogy olykor befogadtunk rászoruló szegényeket vagy idős embereket. Felnőttként tudatosult csak bennem, hogy ilyen gyermekkor bizony keveseknek adatik meg.

– Ezt a családmodellt a személyes életében is továbbvitte?

– Abszolút. Ma is összetartó, nagycsaládban élünk. Négy gyermekem született, elsőszülötteim ikrek. Mikor iskolát vezettem, különösen nagy segítséget jelentett a nagyszülők jelenléte és gondoskodása. Egymás mellett lakunk édesanyámmal és a testvérem családjával, ahol szintén négy gyermek van, s ahol a szociális együttműködés készségeit naponta van módom csiszolni.

– Gyermekként zongoraművésznek készült. Miért lett végül pedagógus?

– Elsősorban a világra való nyitottságom miatt. A (zongora)művész lét nemcsak sok gyakorlást igényel, hanem egyhangú keretek közé is zár. Ennél sokszínűbb életre vágytam. Ettől függetlenül a zene és a művészet mindig közel állt hozzám, ezért is végeztem a Zeneakadémián karvezetőként. A szüleimnek köszönhetően otthon igazi műhelymunka folyt. Édesapám – miután szociális-karitatív akcióját egyházinak kikiáltva elbocsátották tanári állásából – írni kezdett, többek között a Kulcs a muzsikához című tankönyv is a nevéhez fűződik, melyben már társszerzőként működtem közre. Édesanyám pedig szerkesztőként vett részt a munkában. Ebben a légkörben szívtam magamba a tudást, s tanultam meg az alapértékeket, de már akkor is az ok-okozati hatások érdekeltek. Képzelje csak, a Zeneakadémiával párhuzamosan képes voltam elvégezni Pécsett a női szabó-varró-ruhakészítő szakot csak azért, hogy édesapám szakmunkás tanulóinak koncertsorozataiban részt vehessek. Elsősorban persze a nevelési része foglalkoztatott. Jó embereket nevelni mindig, mindenhol. Rövid zeneiskolai tanítás után csakhamar a Pécsi Tudományegyetemen kutatásba kezdtem, ahol másodmagammal a koncertek hatásait vizsgáltuk. Ugyanitt általános módszertant is tanítottam, ami azért volt izgalmas, mert minden szakról érkeztek az óráimra hallgatók.

– Mi volt az elsődleges cél?

– A személyiség hatékony fejlesztése, az érzelmi intelligencia humán tőkévé alakítása érdekelt, s ez mind a mai napig így van. Elsősorban ennek a tartalomnak az átadásáért, aktív formálásáért tudok többféle módon tenni, a kutatás és az elméleti háttér is főként alkalmazási céllal motivál. Ezért tanultam és tanítottam zenét, retorikát, pedagógiai pszichológiát, stratégiai és projekt-menedzsmentet, üzleti kommunikációt, általános és szakdidaktikát, neveléstant, nevelés- és módszertant is. Mindig is szerettem volna egy olyan iskolát alapítani, ahol mindez megvalósul.

– És sikerült?

– Igen, de azért nem volt olyan egyszerű. Kezdetben egy 30–35 fős fiúkórussal kezdtem dolgozni. Idővel találtunk egy plébániát, ahol énekeltünk, tanultunk, játszottunk, egyszóval napköziként működtünk. Később sikerült elindítani egy állami iskolában is az egyházzene tagozatot. A pozitív visszajelzésekből arra következtettem, hogy ez az irány jó. Aztán Szent II. János Pál pápa pécsi látogatása előtt megkerestek a katolikus egyházi iskola részéről is, hogy vegyem át a finoman fogalmazva sem virágkorát élő intézmény vezetését, s újítsam meg. Ebből lett a ma Szent Mór Iskolaközpontként működő intézmény, amit a nyolc évfolyamon összesen hetven fővel kaptam meg, és hétszáz gyerekkel adtam tovább.

– Miben rejlett a siker titka?

– A nevelés az élet szolgálata. Ezt vallom, ennek módjait kutatom és keresem igazgatóként, tanárként, pedagógiai kutatóként, édesanyaként, feleségként, és az önnevelésben is. Hiszek a művészetpedagógia érzelmi intelligenciát fejlesztő hatásában és Joseph Kentenich atyának a teljes személyiséget nevelő, szeretetteljes pedagógiai módszerében. Kentenich atya a katolikus Schönstatt nevelési és családmozgalom alapítója, s ennek a mozgalomnak 1991 óta mi is tagjai vagyunk a férjemmel.

– Mire épül Kentenich atya pedagógiája?

– Organikus pedagógiája erőteljesen szem előtt tartja az eleven élet növekedését. Nemcsak az értelmi intelligenciára épül, hanem nagyon sok kötődésre, bizalomra. Őszintén mondhatom, hogy egy józan keresztény pedagógia. Egy német atya, Tilmann Beller hozta el a Schönstatt családmozgalmat Magyarországra, akivel sokat dolgoztunk együtt, személyesen is sokat tanultam tőle. Magyarra fordítottam Kentenich atya számos írásán alapuló pedagógiai rendszerét, és Tilmann atya javaslatára nem ezt adtuk ki, hanem ennek a mai pedagógiai helyzetre alkalmazott gyakorlatiasabb átdolgozását. Ennek a sorozatcíme is a személyes mottómmá vált: „A nevelés az élet szolgálata”. Kentenich atya profetikus látásmódja csodálatosan harmonizál a modern pszichológiai, pedagógiai, neveléslélektani s agykutatási eredményekkel. Később ezt a pedagógiát tanítottam a Debreceni Tudományegyetemen, a Károli Gáspár Református Egyetemen, a Széchenyi Egyetemen, és jelenleg az Apor Vilmos Katolikus Főiskola docenseként is.

– Pedagógus, teológus férjével, Uzsaly Zoltánnal nevelési, önnevelési, életvezetési témájú előadásokkal járják az országot. A helyszínek és a témák tekintetében sokszínű a felhozatal?

– Nagyon is. Ami az előadásokat illeti, ötvennél is több témakör van. A teljesség igénye nélkül: önértékelés, önbecsülés, felelős élet, a kiskamaszok és nagykamaszok problémáin keresztül, az anyák és apák szerepén át, egészen a párkapcsolati kérdésekig, indulatkezelés, döntésképesség, bizalom, kötődés, szexuális nevelés, „kütyük” – egyszóval a mindennapi életünk hosszú távra meghatározó területeit érintjük, és keressük a megoldásokat. Havi csaknem tízezer kilométert teszünk meg az ország minden tájára, és ezen kívül is, Felvidékre, Kárpátaljára is eljutottunk, Erdélyben több sorozat is zajlik, de jártunk Ausztriában és Németországban is. Az utóbbi években nemcsak iskolákban, óvodákban, hanem lelkigyakorlatos házakban, papi szemináriumokban, püspökségeken tartottunk előadásokat, de az is előfordult, hogy református lelkészek konfirmáció-előkészítőjére hívtak előadónak. A protestáns testvérektől különösen nagy nyitottságot éreztem, s magam is fontosnak vélem a felekezetek közötti párbeszédet. Ha most ránézek a naptárra, novemberig tele, ami az érdeklődés szempontjából nagy öröm, másrészről bennem is elindított egy folyamatot az utódnevelés területén. Ha a Jóisten is úgy akarja, az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán hamarosan elindul egy levelező képzés, ahol ezt az organikus pedagógiai szemléletet oktatjuk majd két féléves képzésben.

– Pécsett él, Vácon mégis szinte már fogalommá vált a neve. Amellett, hogy az Apor Vilmos Katolikus Főiskola docense, az EKIF (Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatósága – szerk.)pedagógiai igazgatója. Hogyan került a Dunakanyar szívébe és lelki életébe?

– A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek, s azzal hogy Vácra terelt, új lehetőségek nyíltak az életemben. Csáki Tibor plébános, az EKIF főigazgatója másfél évvel ezelőtt felkért, hogy a Váci Egyházmegye 27 oktatási intézményében pedagógiai igazgatóként segítsem a munkájukat, vagyis hogy ezek a pedagógiai tartalmak megújíthassák az iskolák és óvodák életét. Mindez óriási felelősség, és nagy lehetőség is. Természetesen legfőbb célunk a keresztény értékrendet egyre inkább beengedni a nevelés és oktatás mindennapjaiba és az evangélium örömét eljuttatni nemcsak a tanulókhoz, hanem a családjaikhoz is. Felismertük azt a tényt is, hogy először a vezetőkkel kell kezdenünk a képzési folyamatot. Az igazgatók és helyetteseik, az elsős tanítók, hitoktatók, énektanárok, nyelvtanárok, közösségvezetők, táborvezetők mind-mind akkreditált képzés keretein belül részesülnek az organikus pedagógia szemléletében, és ezáltal számos aprómunka elindult már az egyházmegye életében. Mindnyájan tudjuk, hogy ez egy hosszú, építkező feladat. A mustármag is köztudottan aprócska és lassan nő, de úgy érzem, jó úton haladunk, lehet ezekből az erőfeszítésekből nagy lombkorona. És jó dolog, hogy bízhatunk abban, hogy „a növekedést az Úr adja”.

– Életét megismerve, számomra egyszerre több hivatás is kirajzolódik. Mégis mi a legfőbb missziója?

– Tulajdonképpen két nagy feladatot érzek magaménak. Az egyik, híddá válni. A tudomány sok mindent a kezünkbe adott. Megmutatja pl., hogy az érzelmi intelligencia mire jó, és mire nem. Ez mind hasznos, de sajnos sokszor nem ér el az életünkig. Ugyanígy a teológia, a pszichológia és az élet között sincs híd. Nagyon fontos, hogy valaki lefordítsa mindezt a tudásanyagot a hétköznapok egyszerűségére. A kislányunk kedd reggeli hisztijétől, az embertelen iskolai hajszával való szembenállás mikéntjéig, a maradandó kötődések kialakulásától az életképes tudásig, és mély személyes hitéletre való nevelésig legyenek őszinte és helytálló válaszaink a kérdésekre. Az előadásaim pontosan ezt a célt szolgálják. Tulajdonképpen mindvégig arra keressük a válaszokat, hogy hogyan működik az ember?

A másik az ébresztő nevelés. Ma már kormányzati szinten mondják ki, hogy a jelenlegi tanterv káros. Ennek tudatában igenis a mi felelősségünk, hogy mit adunk tovább a diákoknak. Ez ügyben sok pedagógus nem mer lépni. Kis dolog, mégis fontos a bátorítás és a megerősítés. Ehhez pedig olyan vezetőkre van szükség, akik meglátják a gócpontokat. Oázisokat kell teremtenünk, és ez mindenkire érvényes, erre mindegyikünk képes! Felelősek vagyunk egymásért ott ahol élünk, dolgozunk és alkotunk. A családunkban, az iskolánkban, a közösségünkben, mindenki a saját vonzáskörzetében.

– Ehhez viszont támaszokat kell adni…

– Igen és lehetőségeket, tananyagokat, embereket, felszabadító kereteket. Az EKIF-ben pontosan ezen dolgozunk nap mint nap. A pedagógusok esetében nem tanterv-megvalósító szolgákról van szó, hanem felelős emberekről, akik nevelnek. S ide tartoznak a szülők is. Nagyon fontos lesz például a társas intelligencia a gyermekeink jövőjének alakulásában. A mai kor egyik legfőbb problémája a felgyorsult technikai világ nyújtotta élvezeti források dömpingje, amelyek gátolják ennek kifejlődését. El kell mondanunk például azt is, hogy a még fejlődőben lévő, kialakulatlan idegrendszerre nemhogy fejlesztő, hanem egyenesen leépítő hatásúak az okoseszközök! Tapasztalom, hogy sok szülő attól is fél, hogy kiközösítik a gyermekét, ha nem ad a kezébe szinte már az óvodában okostelefont. Kisdiákként én is állami iskolába jártam, ahol mindössze ketten voltunk hívők az osztályban. Kiközösítettek bizonyos értelemben? Lehet, de attól még felvirágozta édesapám az autónkat, amikor elsőáldozásra mentünk… Ép ember maradtam, sőt megtanultam barátkozni olyan gyerekkel is, aki nem hívő. Mindenki életében voltak és lesznek is nehézségek, de ehhez a nagy görög drámaíró, Nikosz Kazantzakisz híres idézetét tudom csak megerősítésként mondani „Táncolni kell uram, a zene majd csak megjön valahonnan.”

– Ennyi tevékenység és elfoglaltság mellett jut még bármire is szabadidő?

– Nem sok, de a pécsi Bárdos Kórus 35 éve állandóság az életemben, s ennek az amatőr egyházi kórusnak a karnagya is vagyok. A székesegyházban minden vasárnap reggel 8 órakor klasszikus liturgikus zenével szolgálunk a szentmisén. Mindemellett férjemmel négy gyermeket neveltünk fel, s igaz, már kirepültek, azért hál’ Istennek ez egy élethosszig tartó szeretet-kapcsolat, így amikor csak tehetjük, együtt van a család. Ami a jövőt illeti, a gondviselésre bízom magam, és Don Bosco szavaival élve „ahogyan az Úristen sugalmaz és a körülmények engedik” igyekszem továbbra is hittel, szeretettel végezni a rám bízott feladatokat.

Lonkay Márta

Megosztás