Nem válhat felnőtté a gyermek a védőszárnyak alatt

Semmi nem jut be egy serdülő hosszú távú memóriájába, amit nem az érzelmi hálójával fog be.
Ezért a jó középiskola nem száraz egyetemi előkészítő, hanem a rácsodálkozás, az élménybefogadás terepe, ahol az ismereteket nagyszerűségükkel átszőve tanítják. Ez segíti leginkább a kamaszkor második szakaszát, aminek vezérmotívuma a felfedezés.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató zalaegerszegi előadásán hallhattuk ezt a minap a Szent Család Óvodában, ahol az előző heti témát folytatva a serdülőkor kiteljesedése és lezárása volt terítéken.

– A serdülőkor zavartsággal teli bevezető szakasza után a „felfedezések kora” kicsit nyugodtabban telik – veszi fel a fonalat az előadó. – A kamasz ekkor gyűjti be a válaszokat az őt izgató fő kérdésekre, s dönti el, hogy ezek közül mit épít majd be személyiségébe a harmadik nagy fázis, a meghódítás során.

De ott még nem tartunk. Befelé forduló, sértődékeny és kissé idétlen kamaszunk egyelőre kóstolgatja a világot, vadássza az önkifejezés eszközeit, mindenből mintát szeretne, hogy választ találjon a legnagyobb kérdésre: ki vagyok én? Biztassuk hát, hogy bátran keresgéljen, ne vegyük el a kedvét, ha 150 centisen kosarazni akar, ne mutassunk rá versei sutaságára, ne essünk kétségbe, ha drámacsoportba iratkozik, vagy ha épp rongyos farmerban akar járni. Elég a maga baja, hiszen úgy érzi, senki nem érti meg, a szüleinek meg pláne fogalma sincs róla, ki ő valójában. Feszegeti a határokat, a sajátjait is: mennyit bírok, hol a helyem, mit szeretek.

– Ekkoriban szüksége van egy kis elvonulásra, magányra, hogy megeméssze az őt érő impulzusokat. Mégpedig egyedül – veti fel Uzsalyné dr. Pécsi Rita. – Hadd rágódjon csak rajta, hogy miért veszett össze vele a barátja, miért nem sikerült jobban a felelet, miért nézett rá „úgy” a szomszéd lány… Ez a belső fortyogás szükséges ahhoz, hogy megtanulja feldolgozni a konfliktusokat, feszültségeket. Ennek az egészséges folyamatnak ma erősen ellene hat a közösségi média. Mert mi történik, ha Tomi szakít Katival? Régebben Kati hazament, átbőgte a délutánt, sajnálta magát, bosszút forralt, ábrándozott, másnap pedig az egészet jól megcsócsálta a barátnőjével. Ma? Mivel a belső feszültségtől az ember szabadulni akar, Kati azonnal odaül a géphez, és kiírja az üzenőfalra, hogy mekkora hülye ez a Tomi… Dőlnek az együttérző válaszok, ami csak látszólag segít, hiszen ez nem a saját feldolgozása. Eltűnik Katiból az a feszültség, ami kellett volna az érzéssel való megküzdéshez, ami mintát kínálhatott volna a későbbiekben. Ha az ingerek feldolgozás nélkül futnak át rajtunk, legközelebb is fegyvertelenül indulunk csatába.

Az érzelmi inkontinencia a felnőtteket is érinti

Az érzelmi inkontinencia mára nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek körében is elterjedt. Sokan nem képesek magukban tartani az érzelmeiket, az azonnali feszültségoldást, kielégülést keresik. Pedig nagyot veszítünk ez által, elillan a konfliktusokban megérett emberi kapcsolatok mélysége, a sokáig kivárt pillanatok öröme.

De vissza a serdülőkorba, aminek fontos jellemzője a női, illetve férfi identitás megtalálása, a figyelem fókusza hatalmas energiával fordul a másik nem felé.

– Lányok ülnek egy csoportban, s belép egy fiú. Mi történik? Szemek csillognak, tartás kiegyenesedik, mosolyok villannak. Mit tett ezért ez a fiú? A világon semmit… Ha lány lép be ugyanide, merőben más a reakció. Kritikus tekintetek, közönyös kérdés: Kit keresel? Nincs itt… Fordított esetben ugyanez zajlik, csak a fiúknál mások a hierarchiát kialakító megküzdés eszközei. Ebben az életszakaszban nagyon fontos, hogy nőies nők és férfias férfiak kínáljanak követhető mintát. Az igazi barátságok is ebben az időszakban alakulnak ki, mert a serdülő már nem fekete-fehérben gondolkodik, kezdi árnyalatokban látni a világot, a vagy-vagy helyébe az is-is lép. „Nem vagy komplett, de bírlak…” Figyelem, minket is kezd tisztábban látni, érdemes figyelni, megtudhatunk magunkról ezt-azt…

Fontos a kamaszoknak a visszajelzés

A kamaszt erős vágy hajtja, hogy visszajelzést kapjon saját különlegességéről, egyediségéről. Segítsük hozzá ennek megéléséhez, akkor is, ha mindketten tudjuk, ez közel sem azonos a tökéletességgel.

– Tudatosítsuk benne: te vagy a világon a legjobb te! Senki másnak nem ilyen az arca, a hangszíne, az ujjlenyomata a frissen tisztított tükrön, egy petesejt és sok milliónyi spermium találkozásából pont te születtél meg. Nem vagy sorozat, egyetlen vagy. Ugyanekkor a kortárs kapcsolatokból is erős válaszok érkeznek a kérdésre: ki vagyok én. A kortárs közeg mérceként szolgál, a nyájösztön szívó ereje 10 és 30 éves kor között a legerősebb. A serdülő szeretne alkalmazkodni a csoportnyomáshoz, ami hordozhat kockázatokat. Ha a gyerek otthon megkapja a feltétel nélküli személyes elfogadottságot, kisebb valószínűséggel keveredik „rossz társaságba”. Utóbbinak ugyanis éppen az lehet a varázsa, hogy úgy fogadják el őt, ahogy van.

Az előadó kifejti, mindig a személyességet, az átlátható közösségeket érdemes támogatni. Érdekes példával szolgál egy 30-40 fős populációkban élő dél-amerikai denevérfajtáról, amelynek egyedei képesek rá, hogy kiszűrjék maguk közül az élősködő hajlamúakat. Mivel élőhelyükön viszonylag szűkös a zsákmányfelhozatal, a szerencsésebb vadászok rendre megosztják a kevésbé sikeresekkel az éjszakai vérszívás során bespájzolt táplálékot. Tudják azonban azt is, ki az, aki mindig csak kapni akar, s ő maga nem járul hozzá a többiek fennmaradásához. Ezeket az egyedtársakat kirekesztik, így az „önző gén” nem szaporodik el a csoportban. Ha nem 30-40 fős rajokban élnének, a csoport képtelen volna monitorozni önmagát, ami a faj kihalásához vezethetne.

Az arctalan közösség veszélye

Az ember átlagosan 100-120 fős közösséget tud befogni és azonosítani. Tudjuk, ki kivel van, mit várhatunk tőle. Ha azonban a tömeg átláthatatlan masszává válik, az emberek elveszítik az arcukat, s hajlamosak olyasmit is megtenni, amit kisebb csoportokban soha.

– Törekedjünk rá, hogy a gyerekünk baráti köre ne maradjon arctalan. Ha egy nekünk nem tetsző fiúval, lánnyal lép kapcsolatba, akkor se az legyen a reakciónk, hogy ő aztán át nem lépi a küszöbömet. Inkább kérjük meg, hogy hozza el, lássuk, vállalja-e az arcát…

Nagyon fontos, hogy a 16-17 éves serdülőt felvértezzük megfelelő életbátorsággal. Nem lehet ugyanis felnőtté válni a szülők védőszárnyai alatt. Kell az önbizalom, a saját döntés súlyának felmérése, a vezetői képességek erősítése, hiszen a tét az életképes növekedés.

– Kapjon korának megfelelő feladatokat, engedjük vitatkozni, ütközni, ösztönözzük önálló gondolatokra, új dolgok felfedezésére. Ilyenkor kell indirekt módon elébe tárnunk mindazt a fontos értéket, hűség, kitartás, áldozatvállalás, amit át szeretnénk neki adni. Frázisokkal persze nem megyünk semmire, csak akkor fog ráharapni ezekre, ha élményekbe csomagoljuk őket. Ha átéli, ha megmártózik bennük, ha eláll tőlük a lélegzete. Nagy segítség ebben a művészet, de az is fontos, hogy hús-vér embereket lásson értékmegtestesítő helyzetben. Ne feledjük, ha mi nem gondoskodunk mintaadó személyiségekről, akkor ő keres magának. Az olyan álértékek szerepe sem kerülhető meg, mint például a pénz. Nem kell azt mondanunk, hogy a pénz megvetendő dolog, terelgessük inkább a helyes arányok irányába. Döbbentsük rá, hogy a pénz jó szolga, de roppant rossz úr…

Kialakulóban a felnőtt személyiség

S eljön az idő, amikor a serdülő a sok elétett értékből kimazsolázza a neki tetszőket, s megépíti felnőtt személyiségét. Ennek lényege: egyéni válaszokat ad, felelősséget vállal, kézben tartja saját életét.

– A felnőtté válás akkor következik be, ha rátalál a saját erejére, stílusára, arcára. Lehet, hogy ez még 30 évesen sem köszönt ránk, de jusson eszünkbe, hogy ahova érdemes eljutni, oda nem vezet rövidebb út. A mai fiatalok közt amúgy is gyakori a kapunyitási pánik, valahogy nem sikerül igazán vonzóvá tenni számukra a felnőtt létet. De edzeni kell őket, „nyitott tenyérrel szeretni”, nem kagylóként ölelni, hanem inkább kifelé billenteni. Gondoljunk arra, hogy a sas úgy tanítja röpülni a fiókáját, hogy kilöki a fészekből. Pedig ők igazán magasan laknak… Ha a fiókának nem sikerül szárnyra kapnia, s zuhan, nem hagyja elveszni, alárepül, és visszasegíti a fészekbe. De nem azt mondja neki, hogy jó lesz neked itt a mamahotelben, hanem újra megpróbálja röpülésre késztetni. Válasszuk mottóul Illyés Gyula sorait: „Hű nevelőim, dunántúli dombok,/ ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok,/ nem fogtok rabul, amikor öleltek,/ ti úgy öveztek, hogy égig emeltek!”

 
 

Megosztás