A lélek mozgását kísérni

Hetek óta dolgozom egy sorozaton az önbecsülésről. Egy éve szeretnék írni a témában és csak mostanra jutottam el odáig, hogy elkezdjem rendszerezni a gondolataimat és az összegyűjtött anyagot. Elég sok minden gyűlt össze, úgyhogy az írás is lassan megy, egy csomó új gondolatom is van és a gyerekeknek is szünet volt (Petinek most is, mert köhécsel még), azt meg elhatároztam, hogy a szünetben csak velük leszek, semmi írás, csak az emaileket olvasom.

Most, hogy már majdnem megvagyok, minden borul. Tegnap ugyanis egy nagyszerű előadáson jártam, erről szeretnék írni most, mert nem tudom kihagyni, az élményt frissen kell megörökíteni! Egy hét alatt (valamikor októberbet, friss az élmény tehát)  olvastam el Uzsalyné Pécsi Rita összes könyveit a keresztény nevelésről. Hétfőn aztán kiderült, hogy Rita előadássorozatot tart “Mesterségünk (legyen) a nevelés!” címmel, tegnap volt az első előadás. Rita alapította azt a sulit, ahová Nórit szeretnénk beíratni, itt a kapcsolat.

A keresztény nevelésről mindenki gondol, amit gondol, sok jót általában nem szoktak róla gondolni. Hiába, nem zörög a haraszt… Rita előadásai és könyvei alapjaiban söprik el azt az előítéletet, hogy a keresztény nevelés abszolút konzervatív, nem veszi figyelembe a pszichológia és az antropológia felfedezéseit és egyáltalán, túl autoriter, túl szigorú, túl puritán, túl agyabugyálós, szájbarágós, merev és persze mindezekből következően recseg-ropog. Nem! Rita olyan szépen beszélt az ő szavaival élve a “lélek mozgását kísérő nevelésről”, hogy öröm volt hallgatni.  Erről írnék most pár sort.

“Akarom a jót s a rosszat teszem. Miért van ez így? Avagy: fejleszthatő-e az érzelmi intelligencia?”

Ez volt a tegnapi előadás címe. Alcím pedig: az érzelem a pedagógia C vitaminja. Megbeszéltük, hogy az érzelem szó (e-motere vagyis mozgatni) a mozgatórugója az életnek, embernek, mindennek. Rita kifejtette, hogy sok sok tévúton elkóborolva a kereszténységnek is fel kell ismernie, hogy az érzelemvilágunk komplexen, sűrűn és elválaszthatatlanul szövi át a tudatot, a tudatalattit, az érzelemközpontok  fizikai értelemben pedig a szürke és fehérállományt hálózzák be és tartják egyben. Az érzelem egy kulcspont, egy sarokkő a gyereknevelésben is.

Ez így még önmagában nem mond sokat. Tovább is megyünk, két irányban. Van ennek a témának egy olyan iránya, amiről majd később írok, az önbecsüléssel összefüggésben. Ez az irány majd arra visz minket, hogy az érzelmeinket át kell élni, meg kell ismerni, beléjük kell merülni, hogy elvégezhessék a dolgukat. Ez az egyetlen és kizárólagos módja, hogy ne az érzelmeink uralkodjanak rajtunk.

Rita azt mondja, hogy a döntéseink 30%-át gondoljuk át racionálisan, 70%-ban az érzelmeink “rángatnak minket dróton”. Az arány javítható, mondja Rita. Virginia Satir viszont egyenesen azt állítja, hogy elérhető (sőt, erre is kell törekednünk, egy jó önismerettel rendelkező embernek simán megy)  az az állapot, mikor valaki utat enged érzelmei átélésének, aztán (pont ezért!) képes érzelmeitől teljesen független döntést hozni.

Ez persze tökéletesen ellentétben áll a “Ne érezz így!, Haragudni bűn!, Ne sírjál már!, Dühösnek lenni tilos!!, Ha irigy vagy, akkor az egy ostorcsapás az Úr Jézus testén!!!” és hasonló nonszensz baromságokkal, amit bizonyos körökben keresztény nevelésnek neveznek. “Te csak legyél jó! A jó gyerekeket szereti az Isten! ” Remélem, sokan keressük az alternatívát az érzelemelnyomó, jó és rossz érzelmeket megkülönböztető dualizmus helyett!

No, de rátérek arra a témára, amiről végül is írni szeretnék.

A nevelhetőség kérdése

Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy a mai kutatások azt mondják, hogy a gyerek valamilyen öröklött adottsággal indul neki a nagy életnek. Az egész kép 20%-át teszi ki az öröklött adottság. Velünk jön, de nincs betonba öntve. Ehhez jönnek hozzá a készségek. A készésgek legfontosabb jellemzője, hogy nem szakáll. Nem nő, fejlődik magától ugyanis. Nevelhetőek, képlékenyek, fontos, hogy jó kezekben legyenek.

Kognitív készség: 20%. Ez az IQ. A mai iskola rendszer ezt fejleszti elsősorban, mondhatni, kizárólagosan. A kognitív készségek egyik fontos jellemzője, hogy egyszer kell megérteni, belátni és utána kész. A szinapszis létrejön, aztán jól van. A gyerekek nem fognak könyörögni, hogy mondjuk el nekik mindennap a Pitagorasz-tételt. Felfogta, érti, mehetünk tovább.

Az összes többi készség (maradék 60%) nem így működik. Lássuk, mik ezek:

Affektív készségek: ez a “ráhangolódás” készsége, a konkrét érzelmi készségek. Ide tartozik pl. a humor értése. De az érzelem értése is. Az átélés. Az átérzés. Az együttérzés. Ezeket nem lehet a kognitív készségekhez hasonlóan magyarázni. Mikor az affektív készségeket kognitív módon tanítjuk a gyereknek, akkor papolunk.

“Hogy mondhatsz ilyet?!, Hogy lehet ilyet csinálni?, Hát nem veszed észre, hogy fáj neki? Kérj bocsánatot tőle! Lásd be, hogy rossz voltál!” Az affektív készségek kognitív módon történő tanítása csak optimális esetben jár semleges eredménnyel. Sajnos a papolással (főleg, ha büntetjük is az affektív készségek kialakulásának késlekedését) azt érjük el, hogy a gyerek ilyesmiket tanul: Ha azt mondom, bocsánat, akkor nem kapok pofont (sunnyogás). Ha ilyet csinálok, akkor rossz vagyok (önértékelési zavarok)! És nem is akarom sorolni, főleg, mert fáj, hogy évekig ilyesmiket tanítottam a gyerekeimnek, és még manapság is rajta kapom magam, hogy sunyinak nevelem. Meg az önértékelésében kárt teszek. Rákiabálok. Piszkálok, noszogatom, nyaggatom...Csöpög az eresz! –  mondja a Biblia! Beszédes a kép! Belátásra buzdítással ez a terület meg sem moccantható.

Konatív készségek: ezek a mozgósító erejű készségek, ide tartozik a kíváncsiság (igen, ez is egy készség), a játékkedv, az életkedv, a munkakedv, ebből a területből nő ki majd a kitartás, a motiválhatóság, érdeklődés. 

Szociális készségek: a személyközi készségek. Ide tartozik a kooperativitás, az egymásra figyelés, a kapcsolatteremtés és -kezelés, a vezetés.

Kérdés akkor, hogy a “falra hányt borsó” tipikus eseteiből hogyan lábaljunk ki és hogyan fejlesszük akkor ezeket a készségeket? Gondolom, semmi újat nem árulok el: élmény, tapasztalat, azonosulás, mintakövetés, megrázó, katartikus élmények, azonosulási minták ezerrel!

No, és akkor itt jön be a szülő szerepe (meg a pedagógusoké, sokan voltak tegnap). A gyerek ugyanis követi a mintát, bármilyet is élünk elébe. A számunkra nem tudatosított mintát is hűségesen követi, magyarul a hülyeségeinket is. Itt látom a szülők feladatát, és Rita is azt mondja, hogy a nevelés először önnevelés. Vagy legalábbis párhuzamos nevelés és önnevelés. Önismeret. A gyerekem nevelődése az én önismeretem fejlődésétől is függ. Együtt járjuk ezt az utat, és nekem nem az a dolgom, hogy a gyerek előtt egy tökéletesség látszatát keltő, a hierarchiánkra folyamatosan emlékeztető merev példa legyek, hanem egy hiteles önnevelő nevelő. 

Beszéltünk még a jobb agyfélteke szerepéről, ami az érzelmi háló fő mozgatója. Szerintem mindenki hallott már erről a témáról, nem akarom részletesen kifejteni, csak egy -két dolgot emelnék ki.

Jobb agyféltekei funkció, erősség, képesség a nézőpontváltás képessége. Nem tudom, mennyire jött át itt a blogon, de szegény bibliaórás társaimnak szerintem biztosan nyilvánvaló, hogy egy idő óta nagyon izgat engem ez a téma. A rugalmasság kontra merevség, a nézőpontváltás kontra meggyőződésbe kapaszkodás (jó az, persze, de ha már csimpaszkodás, “dobozokban” gondolkodás, akkor biztosan kóros). Örömmel hallottam, hogy ez is egy készség, ami fejleszthető. Ide tartozik az egyidejű, átfogó látásmód, az áhítat, transzcendencia, spiritualitás…

Na, most már tényleg mindjárt vége, egy utolsó gondolat, ami a fenti bekezdésből következik. Az jár a fejemben, hogy vajon nem tettük-e át a kereszténységünket is a bal agyféltekébe? Belátással akarunk Istenkapcsolatot teremteni. Az erkölcsi szabályokat kognitív módon remekül kezeljük, megtanuljuk, belátjuk, aztán mit kapunk? Egy jóember-csináló gyárat. A kereszténység egy erkölcsi rend lesz, amit Istennel legitimáltatunk (Isten nem nagyon kell másra, csak arra, hogy azt elmondhassuk mindenkinek, hogy ezt a jóembercsinálást Ő találta ki). A másik, hogy a nézőpontváltás (Változzatok meg értelmetek megújulásával, írja a Római levél szerzője, nekem ez a párhuzam most nagyon tetszik) képessége nélkül, a rugalmasság nélkül nincs fejlődés. Nincs tehát mozgás az Úton, aki az Úr Jézus….csak az Út sepregetése marad. Azt lehet egy helyben állva is csinálni. Mi lesz akkor ebből? Egy merev ideológia. Mi tudjuk az Igazságot, az Igazság pedig az, hogy aki a dobozban van, az keresztény, aki meg nincs a dobozban az a Pokolban fog égni örökre. Ez a bal agyfélteke Evangéliuma! A jobb féltekéjé meg ez: az Igazság az Úr Jézus. Az Igazság egy személy, nem pedig igehelyek (szabadon válogatott és bölcs belátással értelmezett) csokrai.

És a spiritualitásról, szimbolikáról már nem is beszélek, a bal agyféltekében ezek nem működnek és kész. Marad a lelkiismeret, mint Isten szava. Ezt sosem értettem, csak nem mertem megkérdezni (Légy jó, Livi, ilyeneket nem kérdezünk, az Istenben nem kételkedünk!!!.) Ha Isten velem csak arról akar beszélni, hogy mit csinálok jól és mit nem (lásd: lelkiismeret), hát akkor kösz, nem. Sokan emiatt fordítanak hátat a kereszténységnek, pedig nem erről szól, jaj, dehogy is! Ha a lelkiismeret Isten szava, akkor Jézus csak erről beszélt volna. Hogy mi a jó és mi a rossz. De ő meg nyolc boldogságról beszél…belátással nem érthető, hiába.

Szóval azt gondolom, hogy ez marad nekünk, amikor “elkognitívkodjuk” (jujj, de csúnya szót alkottam!) a kereszténységet. A bal agyféltekés kereszténység marad.

 

Ez egy nagyon részleges és töredékes átadása annak, ami tegnap este elhangzott, jócskán fűszerezve a saját gondolataimmal. Az általam vázolt bal agyféltekés kereszténység egy leegyszerűsített hipotézis, nem a valóság, csak elgondolkodásra késztet, remélhetőleg. Sok minden kimaradt, pl. a mozgás, a készségek egymásba fonódó hálózata, a mélységek és magasságok, ahová el kell kísérni a gyereket és arra törekedni, hogy mihamarabb elengedhessük a kezét…rengeteg példa a gyakorlatban a papolást helyettesítő, valóban hatékony és célt érő módszerekről otthon és a gyerekközösségben…a teljesség igénye nélkül íródott, esetlenül, azért fogadja mindenki szeretettel! Arra gondoltam, hogy megörökítem itt az előadássorozat minden darabját, hátha lesz rá érdeklődés.

dr. Vida Livia

Megosztás