Kapcsolatokban élünk vagy „online vagyunk”?

Nem maradhatunk le! Vedd már észre, megváltozott a világ! Ez egy másik generáció! Nincs mit tenni! – halljuk mindenfelől, és lássuk be, ettől elbizonytalanodunk. Sokan azt állítják, hogy a számítógép-használat fejleszti a különböző készségeket. Vajon igaz ez? Miért fog el bennünket mégis a félelem, amikor észrevesszük, hogy a gyermekünk nem tud elszakadni a monitortól, nem akar enni, nem akar aludni, hogy a tanulásról ne is beszéljünk? A barátait csak a chaten keresi, jobb esetben a videojátékok összehozzák őket. Normális ez? Vagy tényleg mi vagyunk rugalmatlanok, elmaradottak, vészmadarak? Sajnos nem…

De mit tehetünk az online világ térnyerése ellen? Hiszen gyerekeink már a leckéjüket is így kapják az iskolában! Az óvodások különböző „alkalmazásokkal” hencegnek ugyanolyan természetességgel, ahogyan annak idején matchboxaikkal vagy hajas babáikkal dicsekedtek azonos korú társaik.

A számítógépnek és az okoseszközöknek természetesen nem csak káros hatásaik vannak, sőt, hihetetlen nagy segítséget jelentenek az információközlés és -tárolás megannyi területén. Előnyeik közé tartozik például, hogy alkalmazásuknak köszönhetően javulhat a mintafelismerés, a szem-kéz koordináció, az elemzőkészség és valamelyest a reflexek is. Ezt ma már senki nem vitatja. Ugyanakkor kevesen veszik figyelembe, hogy a számítógép-használat csak abban az életkorban járhat valós előnyökkel, amikor már kifejlődött az idegrendszer, a döntésképesség, az érzelmi intelligencia.

Érdemes kissé közelebbről is megvizsgálni, milyen veszélyeket rejt a képernyő és a virtuális világ a gyermekek számára. Sajnos e téren csupán kutatási eredményekre utalhatunk, de már ezek is felszólító erejűek, olykor szinte sokkolónak mondhatók.

A legnagyobb gond az, hogy még nem tanultuk meg, hogyan lehet megfelelő mederben tartani ennek a technikai vívmánynak a használatát. A számítógéppel való „barátkozást” semmiképpen sem szabad korai életkorban elkezdeni, például óvodáskorban vagy még korábban. A legnagyobb veszélyt ugyanis éppen a fejletlen idegrendszer és a képernyő találkozása jelenti.

A vibráló kép, a gyors és egyre erősödő stimulusok, a feldolgozhatatlan mennyiségű információ – majd az életkornak nem megfelelő tartalmak – pontosan olyan hatást váltanak ki az agyban, mint a droghasználat. Nem véletlen, hogy a monitort digitális kokainnak is nevezik, és vannak országok, ahol büntetik a szülőket, ha nem korlátozzák kisgyermekeik képernyőhasználatát. Az okoseszközök visszafordíthatatlan, maradandó károsodást okozhatnak a fejlődő idegrendszerben – állítják a kutatók. Nem most ismertük fel ezt a problémát, ennek ellenére még az egészségügyben sem létezik ezzel kapcsolatos egyértelmű állásfoglalás, nemhogy a nevelés területén. Már 2000-ben megjelent egy tanulmány, amelyet az USA-ban széles körben elismert professzorok, orvosok, pszichiáterek, pedagógusok, tudósok és gyermekjóléti szakemberek nemzeti tanácsadó testülete, a Szövetség a Gyermekekért szervezet tett közzé. A gyerekkorban használt számítógépek kritikus vizsgálata címmel megjelent írásban szereplő ajánlások és állásfoglalások már önmagukban is elegendőek lennének ahhoz, hogy sürgősen újragondoljuk a számítógéppel kapcsolatos jelenlegi gyakorlatunkat. Sőt, talán így, tizennyolc év elteltével ideje volna félreverni a harangokat, hiszen a dokumentumban foglaltak még mindig aktuálisak!

Íme a tanulmány néhány részlete:

– Az információs technológiai cégek hozzák nyilvánosságra azokat a veszélyfaktorokat, amelyeknek ki vannak téve a termékeiket használó gyermekek.

– Készíttessenek felmérést a számítógépek gyerekekre gyakorolt fizikai és érzelmi hatásairól, illetve az azok következtében kialakuló fejlődési kockázatokról.

– Elengedhetetlen a gyerekekre káros vagy számukra haszontalan technológia reklámjának betiltása.

– A mozgássérültség speciális eseteit kivéve átmenetileg azonnal tiltsák be az információ- és kommunikációtechnológiai (IKT-) eszközök további használatát az óvodákban és az iskolák alsó tagozatán.

– Otthon és az iskolában kerüljenek újra a nevelés középpontjába az egészséges gyermekkor legfontosabb összetevői: az erős kötődés a gyerekekre odafigyelő felnőttekhez; a spontán, kreatív játékra szánt idő; az olyan tananyag, amely gazdagon épít a zenére és más művészeti ágakra; a hangos olvasás; a mesemondás és a költészet; a ritmus és a mozgás; a főzés, az építés és a különféle kézműves-foglalkozások; a kertészkedés, valamint más, közvetlenül a természethez és a való világhoz kapcsolódó tevékenységek (idézi N. Kardaras).

Az eszközfüggés a tanulmány megjelenése óta eltelt évek során klinikai rendellenességgé, mintegy járvánnyá fajult, ám az utolsóként idézett bekezdés még mindig felkínálja a megoldás lehetőségét, ha kellőképpen komolyan vesszük a figyelmeztetést.

Érdemes odafigyelni arra a tényre is, hogy akik a legjobban ismerik ezeket az eszközöket – a feltalálóik, a fejlesztők és a részvényesek – milyen egységesen és következetesen képviselik az „IKT-mentes gyermekkor” elvét: a Szilícium-völgy kutatói úgynevezett fertőzéssel nem érintett iskolákba járatják a gyermekeiket, és tizennégy éves korig otthon sem adnak a kezükbe okoseszközöket. A Facebook kidolgozói pedig nemrégiben nyilvánosan is bocsánatot kértek találmányuk beláthatatlan következményei miatt.

Az életkornak nem megfelelő, illetve a túlzott géphasználat ugyanis pontosan az egészséges fejlődéshez elengedhetetlenül szükséges képességek természetes kialakulását zavarja vagy akadályozza, sok esetben egyenesen károsítja a gyermekeket. Legjobb, ha hároméves korig szinte egyáltalán nem találkozik a kisgyermek a monitorral. Óvodáskorban legfeljebb napi fél óra ellenőrzött képernyőhasználat javasolható. Kisiskolásként tizenkét éves korig – a tartalom megfelelő szűrésével – maximum napi egy óra ellenőrzött monitorhasználat elfogadható (ez a képernyőn nézett mesét is magában foglalja)és a gyermekkor további részében is csak lassan, fokozatosan és korlátok között tartva javasolható a számítógép-használatra szánt idő növelése.  

A képernyőhasználat már önmagában is kockázatot hordoz, a virtuális játékok és a közösségi média térhódítása pedig függőség kialakulását okozhatja. (Erről részletesebben cikkünk folytatásában olvashatnak majd.)

Védelmet csakis a valós élmények, az igazi kihívások, veszélyek és örömök jelentenek, amelyeket a gyermek a természetben, a számára fontos személyekkel, barátokkal, testvérekkel együtt él meg. Ehhez közösen eltöltött időre, mégpedig lassan járó, vidám-szomorú időre van szükség. Ahogyan Micimackó mondja:

– Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.
– Melyik az a rész?
– Az, amikor te meg én mi leszünk.

A számítógép nem képes ilyen élményt nyújtani.


2. rész

2018. július 25.

Egyre-másra jelennek meg a szülőkhöz szóló írások arról, hogy még nem tudhatjuk, pontosan milyen hatással vannak az okoseszközök a használóikra. Nos, annyit már biztosan tudhatunk erről a kérdésről, hogy ne dőlhessünk nyugodtan hátra.

Amint azt az előző lapszámban megjelent írásunkban már említettük, az életkornak nem megfelelő számítógép- és okoseszköz-használat sok veszéllyel jár, ám mind közül a legnagyobb kockázatot a függőség kialakulása jelenti – és nem csak a fiatalkorúaknál. 

Hogyan válik valaki függővé? Sajnos, mint minden kísértés, ez is alattomos. Nem máról holnapra történik, és nem is csak a butákat, a távoli országban élőket vagy csupán bizonyos társadalmi rétegek tagjait érintheti, hanem bárkit.

Akár egy idegtudományra szakosodó orvostanhallgató is beleeshet ebbe a csapdába, azt gondolva, hogy mindez nem több egy szorongásoldó, élvezetes hobbinál. (Ezzel a témával foglalkozik Nicholas Kardaras A képernyő rabjaicímű könyvében.)

Az okoseszközök, a közösségi oldalak és a videojátékok használata három alapszükségletünk kielégítését ígéri: a jutalom, a társ és az újdonság iránti vágyunkét. Az életben az erőfeszítéseink jutalma az, hogy a felfedezett újdonság dopamint termel a szervezetünkben. A gondot az jelenti, hogy ez a folyamat digitális ingerrel is előidézhető. Így a videojátékok, a lájkok és a többi, gombnyomással elérhető siker erős dopamintermelést indít el bennünk, az ősi örömközpontjainkra hat, nagyon jó érzést vált ki bennünk, és arra ösztönöz, hogy ismételjük meg ezt a tevékenységet.

A kötődés ugyanolyan fontos számunkra, mint az oxigén – alapszükségletünk! Számos kísérlet – és sajnos számtalan magánzárkába zárt történelmi tanú – igazolta, hogy a magányban élő, elszigetelt ember egyenesen megőrül. De miért baj, ha az interneten keressük a közösséget? És a Facebook-kapcsolatok óriási száma ellenére miért terjed a magány okozta depresszió? Miért növekszik az öngyilkosságot elkövetők, a pszichotikus, szexuális és szociális zavarokkal küzdők aránya? Mert a virtuális kapcsolat illúzió csupán, amely nem nyújtja azt a tapasztalatot, biztonságot, mint a valóságos kötődés. Csak hazudja a kapcsolódást, és amikor igazán szükségünk lenne rá, akkor cserbenhagy.

A kötődést tanulni kell, nem születik magától! Edzeni kell, akárcsak az izmokat! Mégpedig az együtt töltött boldog-szomorú pillanatokkal, a hús-vér emberekkel közösen megélt élményekkel, érintéssel, gesztusokkal, szemvillanásokkal. Bizony szükség van arra is, hogy a testvérem „beszóljon”, és én visszaszóljak, de úgy, hogy ne essek neki. Fontos, hogy a nagydumás csoporttársamat megtanuljam valahogyan leszerelni, és az is, hogy örömömben, bánatomban megölelhessek valakit, és engem is megsimogassanak, megöleljenek. Szükség van arra is, hogy alkalmasint elérzékenyüljek, és átérezzem azt a páratlanul felemelő érzést, hogy egy másik ember szeret, és fontos vagyok neki. Ráadásul mindezt a tapasztalatot sokszor kell átélni ahhoz, hogy krízishelyzetben is működőképes legyen. A baj az, hogy a virtuális kapcsolódás nem hozza létre ugyanazokat az idegrendszeri mintázatokat, mint amelyeket a valóságos kötődésélmények. Nem beszélve arról, hogy az „agyamra menő” öcsit vagy a „serdülőkorban lévő” szüleimet nem lehet kikapcsolni, „szitává lőni”, vagy más módon hatástalanítani. A túlzott géphasználat sajnos indulatkezelési zavarokat okoz, és hajlamosít a gátlástalanságra. A mértéktelen énközlés és ennek óriási „közönsége” pedig egyértelműen nárcisztikus torzulásokat eredményez. A természetes kommunikációban átlagosan harminc százalékban beszélünk magunkról, míg a közösségi médiában ez a nyolcvan-kilencven százalékot is eléri! A serdülőkori kisebbrendűségi érzést pedig az elviselhetetlenségig fokozza a közösségi média íratlan törvénye, hogy mindig jól kell kinézni, és úgy kell tennünk, mintha a nap mindig sütne, mindig happyk volnánk, buliznánk, zseniálisan főznénk és sütnénk és így tovább. Csak a lúzerek szívnak, güriznek, tévednek, csak nekik vannak pattanásaik, csak nekik kell várniuk, küzdeniük, csalódniuk – üzeni a fiataloknak ez a világ. És az agresszív, a személytelenül szexualizált, durva tartalmakról, valamint a zaklatásról még egy szót sem ejtettünk.

Nem könnyű szembemenni az árral. Egyszerűnek tűnik, ha a nagy szabadságával élve szép nyugodtan „elvan” a gyerek a géppel. Legalább nincs rossz társaságban. Addig is biztonságban van, nem történhet semmi baja. „Összeköti a kellemeset a hasznossal”, hiszen fejlesztő játékokat játszik, „csak” mesét néz, a barátaival cseveg – gondoljuk. Ráadásul túl nagy energiabedobást igényel, hogy elvonszoljuk őt a gép elől, ez nem éri meg – győzködjük magunkat.

Ám idézzük fel magunkban, hogy mit mondanak erről a kérdésről a téma elkötelezett szaktekintélyei, és a megtévesztően vonzó csomagolású digitális „kokainadagokat” akár erőfeszítések árán is cseréljük fel életerőt, védelmet, valós örömtartalékokat kínáló vitaminokkal és tápanyagokkal! Egyet biztosan állíthatunk: sohasem az erősek, a kompetensek, a kapcsolatképesek, a kíváncsiak az áldozatok! A médiakezelés tanult viselkedés. A gép csupán mankó, pótlék, amire akkor van szükség, ha valami fontos dolog hiányzik. Az igazi veszélyt az agyonhajszolt, a „fejlesztés” érdekében minden percet betáblázó kvázi gyermekkor jelenti – állítják a kutatók. A legfontosabb, hogy az alapszükségleteket – a kapcsolat és az újdonság iránti vágyat, illetve a valósággal való alkotó kapcsolódást – ne akarjuk helyettesíteni semmilyen sokat ígérő technikával! Ne féljünk az egyszerű megoldásoktól! „A szobád nem szegény, mert te is benne vagy; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is” – írja Gárdonyi.

Ne hiányozzanak tehát gyermekeink életéből az egészséges gyerekkor legfontosabb ismérvei: a kötődés az odafigyelő felnőttekhez, a közös játék, a beszélgetés, a munka, a kreatív játék a kortársakkal, az alkotás, a kirándulás, a sport és általában a természethez, a valósághoz kapcsolódó tevékenységek.

„Minden valóságos élet – találkozás – írja Martin Buber. Merjünk az élet mellett dönteni ezen a téren is! A gép nem elég.

Csitáry-Hock Tamás pedig így fogalmaz: „Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.”

Megosztás