„Feltámadtam, és veled vagyok!”

A szenvedés életünk kínzó rejtélye. Megfigyelhetjük, hogy az Úr még a szép élményeinkbe is belerajzolja a kereszt finom vonalát. Fájdalmas tapasztalat, és sokszor érthetetlen is, hogy éppen a szenvedés képes megnyitni a szívünket. Feltöri önzésünk héját, amely igen keményen zárul körénk. Ezért tapasztaljuk nap mint nap, hogy áldozat nélkül nincs fejlődés, nincs növekedés. Olcsón nem érdemes szeretni, mert becsapjuk magunkat és mindenkit. A krízisek hatékonyan formálnak minket, de nagyon nehezen indulunk a „hegymászásra”. A fogyasztói magatartás ennek sem használ. Rózsaszínben akarjuk látni az életet, csakhogy az nem rózsaszín! Sajnos a vágyott „enyém a világ, és minden rendben van” állapot jó eséllyel csak önmagunkba zár. A teremtő erők a szenvedésben szunnyadnak. Minden olyan esemény, amely elold minket attól, amik még vagyunk – amibe nyugodtan, otthonosan belefészkelődtünk –, a növekedésünket szolgálhatja. Érdekes paradoxon ez: nem valaminek az „elnyerésével” gazdagodunk, hanem éppen a leegyszerűsödés által. Az igazi örömre való felemelkedés útja is ez lehet, ahogyan ezt olyan sok előttünk járó bölcs és szent életében megfigyelhettük. Ez persze nem azt jelenti, hogy keserű arcot vágva kell keresni ezt az érlelő erőt. Életünk forgatókönyvéből nem maradhat ki a szenvedés. Még a Szűzanyát, Jézust sem kíméli… Úgy tűnik, hogy a növekedés titka az elfogadásban rejlik. Elfogadni és kezelni a helyzetet, amivel a sors megkínál. Adottságaink, testi-lelki képességeink, családunk, társaink, munka- és életkörülményeink stb. Kutatni, keresni, hol van ezek mögött egy még nagyobb valóság. Hol van a Mester, aki a rejtekünkben is lát? A szenvedés így nyithat meg minket a tágasabb lét felé, Isten felé. Ő minden krízisünkben fölénk hajol, sőt velünk együtt belép a szorongattatásunkba. Bármilyen kilátástalannak is tűnik az adott pillanat, képes a feltámadásig bejárni velünk az utunkat. Titok ez, de azt hiszem, mindannyian megízleltünk már belőle valamit. Ezt ünnepeljük, amikor fölszakad bennünk a hála éneke: „Valóban feltámadt, alleluja!”

Egyszer egy férfi valami igazán szépet szeretett volna ajándékozni a feleségének, aki különösen kedvelte a teáscsészéket. Az egyik kerámiaüzletben meglátott egy szép csészét.

„Még sosem láttam ennyire szépet” – gondolta.

A boltos a kezébe adta, mire a csésze, legnagyobb meglepetésére, megszólalt:
– Látom, csodálkozol! Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam, és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, összelapított, meggyúrt újra és újra, úgy, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:„Hagyj békén!” – de ő csak mosolygott, és így szólt:  „Még nem.” Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett, és én hirtelen csak forogtam körbe-körbe. „Állíts meg! Szédülök!” – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:  „Még nem.” Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Felháborodtam! Miért akar megégetni? Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta: „Még nem.” Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem. „Most már jobb” – gondoltam. Aztán tetőtől talpig befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle. „Hagyd abba!” – kiáltottam. De csak ingatta a fejét: „Még nem.” Aztán hirtelen újra betett egy kemencébe. Ez kétszer olyan forró volt, mint az előző. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja: „Még nem.” Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Később elém állított egy tükröt, és azt mondta: „Nézd meg magad.” Amikor a tükörbe néztem, alig hittem a szememnek:  „Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én, ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!” „Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta –, tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradtál volna. Tudom, hogy szédültél, amikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódtál volna. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedtél volna. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.”

Ez az élet, barátaim! Az én életem és a tiéd. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem? Minden olyan zavaros…”,és a Mester csak néz, és azt mondja: „Még nem vagy kész, még nem.”

Kívánom, hogy bármilyen élethelyzetben vagyunk is, a húsvétunk legyen olyan ünnep, amikor tekintetünk találkozik a Mester tekintetével. Bízzunk benne! Terve van velünk, de nem tehetetlen csészeként bánik velünk. A mi együttműködésünk nélkül nem tud igazán nagyot alkotni! Ám ma elénk áll, és mondja: Ne félj! Feltámadtam, és veled vagyok! Kezemet rajtad nyugtatom.”Ezt a napot tehát az Úr adta. Lehet, hogy az arcunkon még ott van a meg nem értés fájdalmának könnye, mégis engedjük meg, hogy átragyogjon rajta a Feltámadott tekintetének fénye és öröme: Alleluja!

Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. április 21–28-i ünnepi számában jelent meg.

Megosztás