Az értékelés nagy hatalom

Az Új Ember katolikus hetilapban Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, pedagógiai szakértő Életre nevelő címmel havonta jelentkező rovatot indított. Első alkalommal az iskolai év végéhez közeledve az értékelés lehetőségeit tárja elénk, hogy valóban annak a kifejezése legyen, amit értéknek tartunk.

„A nevelés az élet szolgálata.”
(J. Kentenich)

 

„Vagy megújul az érzület,
vagy elpusztul
az Élet (...), mert a tudomány
gyorsabban fejlődött,
mint a lelkiismeret.”
(A. Einstein)

 

Ebben a havonta megjelenő rovatban a fenti két alapgondolat mentén a nevelés egy-egy gyakorlati kérdését járjuk körül. Tapasztalatunk, hogy akár önnevelésről, akár a ránk bízottak neveléséről van szó, a tudomány manapság több kapaszkodót kap, mint a lélek. Ebben az aránytévesztettségben a nevelés aligha állhat az Élet szolgálatában. Így a fáradságosan megszerzett tudományunk sem segíti a személyes életünket. Képzettségünk ellenére megfulladnak a kapcsolataink, kimerülünk, elidegenedünk egymástól. A leghosszabb út megtétele is egy lépéssel kezdődik – tartja a közmondás. Induljunk hát!

Május, június... Gyermekkorom emlékei: majd kicsattanó természet, hosszabb nappalok, tehát hosszabb bújócska, hancúrozás. Virágillat, rövidnadrág, beszélgetéssel, játékkal telő utolsó tanórák, amikor látjuk már a végét: Ó–IÓ–CIÓ... VAKÁCIÓ!

És íme, a gyermekeim leendő emlékei: témazárók, vizsgák, százalékok, amelyek még a természet lüktető életkedvét is eltakarják előlük. Szorongás üli meg a szülőket is: elég lesz-e a pont, hogyan segítsünk? Ha nem sikerül, még büntessük is? Aludjon vagy tanuljon? És a mókuskerékből mintha nem lenne kiszállás. Egyre korábban kezdődik, és szinte nincs is vége. Vizsga, minősítő, átképzés és így tovább. Nagy esélyek, és egyúttal nagy veszélyek a személyiségre nézve. Hatalom? Lehetőség. De vajon kinek a kezében van?

Az értékelő személy vagy intézmény valóban nagy hatalommal élhet (vagy élhet vissza), mert személyiségünk igen érzékeny minden minősítésre. A rólunk szóló értékelést ugyanis tükörként értelmezzük, ami beépül az énképünkbe.

Ismert tény, hogy ha valakinek sokat emlegetik egy hiányosságát, lassan elhiszi, és nemhogy a javításán kezdene dolgozni, hanem elfogadja, hogy „ő már csak ilyen” – és olyanná is válik. Jóvá szidni még senkit sem sikerült. Ám ha az erényeit hangsúlyozzuk, az önbizalma megerősödik, hozzáidomul a pozitív élményhez. Sajnos a gyakorlatban sok tanár és szülő úgy viselkedik, mintha soha nem hallott volna minderről. Az édesanyák legtöbbször tudnak élni ezzel a nagy hatalommal, abban a gyermekben is képesek meglátni a fölnevelhető nagyságot, akiben mások nem. Napóleon szerint: „Egy gyermek jövője mindig az anyja kezében van.” Sokatmondó Picasso személyes vallomása is: „Anyám mindig azt mondta: Ha katonának mész, tábornok lesz belőled; ha szerzetesnek, egy napon te leszel a pápa. Én inkább festőnek álltam, és Picasso lett belőlem.”

Magyar nyelvünk szépen irányítaná az értékelésünket, ha hallgatnánk rá.

Értékelés: mindannak a kifejezése, amit értéknek tartunk. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk azt a tükröt, amelyet a bizonyítványok és a felmérők tartanak elénk, rögtön megértjük, miért érzünk már csak a szó hallatán is furcsa szorítást gyomortájon.

Mi az igazi érték? A fizika-, történelem- és a többi TUDÁS? Amit a tesztek, a témazárók mérnek – valahogyan? Ennyi volna? És mi a helyzet azzal, aki általában közepes? Ő egy közepes értékű valaki? Persze tudjuk, hogy nem pusztán ennyi egy ember értéke. De mi a gyakorlat? Van-e ezen kívül más olyan értékelés, amelynek ilyen nagy jelentőséget tulajdonítunk? Aminek írásos nyoma is van? Amiért ennyi elismerés vagy elmarasztalás jár? Tapasztalatainkat kutatások is igazolják: az életben nem az iskolai eminensek válnak be a legjobban!

Hosszú távon mi az igazi teljesítmény? Nem a személyiség hatékonysága? Nem az, hogy magunk és mások örömére, megelégedésére tudunk valami eredetit nyújtani?

Ezzel szemben mit mér, mit minősít a mai iskolarendszer? Többnyire csupán az értelem RÉSZképességeit. Az intelligencia (megismerési képesség) két nagy területből áll: szóban és cselekvésben megnyilvánuló képességekből. Ezeknek is öt-öt részterületük van, melyek közül a jelenlegi oktatás mindössze hármat kér következetesen számon, és leginkább ezeket is értékeli – sajnos legtöbbször a fejlesztést nem segítő, „tettenérő” módon. Ez a rendszer csak a „pörgős”, gyors gyerekeknek kedvez, de feléjük sem igazságos. Ez a beszűkülés rendkívül félrevezető, ugyanis ebben az életkorban hatékonyabb és fejlődőképesebb a cselekvésben megnyilvánuló terület. A gyermek könnyebben is tanul tevékenykedve, játszva, alkotva.

És akkor még nem beszéltünk a személyiséget erősen befolyásoló érzelmi intelligenciáról – amelynek szinte semmilyen tükröt nem tartunk. (Ezt a témát egy későbbi alkalommal szintén körüljárjuk majd.) Néhány évvel ezelőtt az általam vezetett iskolában olyan bizonyítványt szerettünk volna nyomtatni, amelyben a semmitmondó magatartás és szorgalom értékelése helyett többek között az alábbi kategóriák szerepeltek: kitartás, pontosság, önfegyelem, bírálat elfogadása, érzelmek kifejezése, udvariasság, segítőkészség, társakhoz való viszony, figyelemkoncentráció és így tovább. Akkor még csak pótlapként tűzhettük be ezt a bizonyítványba, de ma már sokféle lehetőség adódik az ilyen értékelésre is. És a családnak is feltétlenül be kell lépnie ebbe a folyamatba, mert biztosan a személyiség torzulásához vezet, ha valakinek folyamatosan torz tükör alakítja az énképét.

Nem elég egy-két vállveregetés. Arányos értékelést kell kapnunk mindazokról a vonásainkról, amelyek értéket jelentenek! Legalább olyan gyakorisággal, olyan súlyban, olyan következményekkel, és legalább olyan nyilvánvalóan, mint amilyen az a bizonyos rettegett-vágyott bizonyítvány.

Szülőként, házastársként találjuk meg azokat a lehetőségeket, amikor értékelhetjük gyermekünk, társunk emberi nagyságát, jóságát, ügyességét, kedvességét – egyszóval őt magát. Az értékelés nagy hatalma tehát – a látszat ellenére – annak a kezében van, aki látja azt is, „ami a szemnek láthatatlan” (Saint-Exupéry).

Egy fiatalasszony az új autóval ment haza. Sokat spóroltak rá a férjével, sok áldozatukba került. Az egyik kereszteződésben aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség miatt nekiütközött egy másik autónak. Elsírta magát. Mit mond majd a férjének? Közben remegő kézzel kereste a papírjait. Egyszer csak kiesett közülük egy kis cédula, amelyen határozott, férfias kézírással a következő üzenet állt: Baleset esetén emlékezz, drágám, arra, hogy téged szeretlek, és nem az autót!

Jó lenne, ha a gyermekeink bizonyítványába is bekerülhetne ez a kis üzenet: „Emlékezz, drágám, arra, hogy téged szeretlek, és nem a jegyeidet!”
 

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2017. május 28-i számában jelent meg.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Egy anyuka vagyok a ma esti előadásról.

“Kedves Rita!
Egy anyuka vagyok a ma esti ovis előadásról. Csak röviden szeretném megköszönni amit kaptam! Már többször hallottam Önt, s mindig lenyűgöz amit, és ahogyan mondja.
(Múlt hétvégén az ország egyik igen neves meseterapeutája kurzusán vettem részt másfél napig, a szülőséggel kapcsolatban. Meg kell mondjam, hogy a ma esti másfél óra alatt 100-szor többet kaptam, mint a másfél nap alatt.)
Talán azért is érintett érzékenyen, mert 6 osztályos leánygimnáziumban érettségiztem, s sokszor 6 hetente láttunk 300 km.-re lévő szüleinket ezekben a kritikus években… Olyan szívesen hallanánk a következő előadásban ezekre az élethelyzetekre öleteket, igaz ezek már biztosan igen ritkák.
Még egyszer nagyon-nagyon köszönöm! Fantasztikus missziót választott! Sok erőt hozzá!
L. K. Zs.”

Ma még kismacska, holnapra oroszlán - önbizalomról, önbecsülésről

„Isten sikeres teremtménye vagyok, hiszen már az első kiadás bőrkötésben jelent meg…” Nagy Bandó András humorista fenti gegjét is megidézte a minap Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató, amikor önbizalomról, önértékelésről, önbecsülésről tartott előadást a zalaegerszegi Szent Család Óvodában. Érkezésének hírére immár hatodik alkalommal telt meg zsúfolásig az óvoda tornaszobája.

Az önbecsülés az önbizalom és az önértékelés foglalata, olyan érték, aminek nagyobb a jelentősége, mint a tehetségnek és az intelligenciának. Enélkül ugyanis nem tudunk kibontakozni, érvényesülni - bocsátja előre a pécsi a szakember. - Az önbecsülés annak belátása és átélése, hogy a létem értékes. Függetlenül attól, hogy az életem során hozok rossz döntéseket, vagy elkövetek helytelen dolgokat. A hibáknál ugyanis fontosabb a bennünk rejlő erő megtalálása, ami hozzásegít, hogy képesek legyünk változtatni a tetteinken, a körülményeinken. Értékesek vagyunk tehát akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek.

Ha valakiben nem teljesedik ki az önbecsülés, az pótlékokat keres és talál. Ennek egyik formája az elismerés, a hírnév hajszolása, ami mindig külső hatásokra épül. Az ilyen ember görcsösen ragaszkodik a címekhez, lépten-nyomon saját rangját hangoztatja, tán mert maga sem hiszi el igazán.

A túlzott birtoklási vágy (vonatkozzon bár kicsikart tiszteletre, pénzre, vagy tárgyakra), szintén a bizonytalan önbecsülés jele. Akárcsak a valós, vagy vélt hatalom fitogtatása, a többi ember eredményeinek lesajnálása, kisebbítése, netán az örökös győzni vágyás.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita: –  A dicséretnél mindig törekedjünk arra, hogy ne az eredményt, hanem az erőfeszítést értékeljük. S jusson ez majd eszünkbe bizonyítványosztáskor is...

De miként érhetjük el, hogy gyermekünkből ne ilyen felnőtt váljon?

- Szülőként tudnunk kell, hogy az önbizalomra, önbecsülésre nem lehet bérletet váltani az óvodában, azt minden életkorban erősíteni, építgetni kell - tér a részletekre Uzsalyné dr. Pécsi Rita. - Valamennyi életkornak megvan ugyanis a maga normatív krízise, ami a fejlődés, a változás természetes velejárója. Az ezekkel való megküzdéshez, s az önbecsülés fejlődéséhez avval adhatjuk a leghatékonyabb segítséget, ha a gyereket mindig az életkorának megfelelő igényeiben támogatjuk.

Hogy ehhez mi kívánatos? Dióhéjban: csecsemőknél a belső biztonság, a kötődés, az állandóság megteremtése; kisgyermekeknél a felfedezés, kipróbálás, fantáziálás horizontjának tágítása; kisiskolásoknál a „képes vagy rá” érzés megerősítése; serdülőknél a „ki vagyok én?” önismereti túra támogatása. És minden életkorban a feltétel nélküli szeretet.

Az alapvető cél a mások ítéletétől független önbecsülés kialakulása. Ezt a belső utat az önbizalom, a pozitív önértékelés kövei szegélyezik. Az önértékelés nem adottság, hanem nevelhető készség, ami tükörképekből építkezik. Azokból a képekből, amelyeket mi, szülők közvetítünk a gyerekeinkről.

- Ebben a tükörben a gyereknek azt kell látnia, hogy szerethető, érett felnőtt válik belőle. Hogy a szülei „kinézik” belőle mindezt, hogy ők már látják a kismacskában az oroszlánt. Figyelem, nem az elefántot és nem a gazellát, hanem azt, ami az ő valós kiteljesedése lehet. Ezek után már „csak” annyi a dolgunk, hogy képessé tegyük mindarra, amit kinézünk belőle…

 

Előadásának hírére immár hatodik alkalommal telt meg zsúfolásig az óvoda tornaszobája
Fotó: Pezzetta Umberto

 

Szép-szép, de hát ott a genetika. Mi van, ha a mi gyerekünk nem örökölt oroszlán géneket?

- A dongó testméretének és szárnyfelületének arányából egyes számítások szerint az következne, hogy nem képes repülni. Mégis vígan zümmög a virágkelyhek fölött - érkezik a reakció. - A genetika nem fátum. A hajlam, a lehetőség öröklődhet, de hogy aktiválódnak-e a jó, avagy rossz tulajdonságok, képességek az már a körülményeken múlik. Az nyer nagyobb teret, amit előhívunk, ami megerősítést kap a tükörben, amihez mintát kínálunk. Nem a gének, a tükrök döntenek.

Elmesél egy kísérletet, amit 8-10 éves gyerekekkel végeztek. Kollázst készítettek öt témakört érintő fotókból, amelyek közt embereket, cselekedeteket, tárgyakat ábrázolók is akadtak. A téma: mi tesz engem boldoggá? A kollázsok meglehetősen különbözők lettek. Az eltérés leginkább abban mutatkozott meg, hogy az alacsony önbecsülésű gyerekek kétszer, vagy többször annyi tárgyat szerepeltettek a képen, mint társaik. Akinek ugyanis alacsony az önbecsülése, az nem kapcsolatokban, hanem „megbízható” tárgyakban keresi a fogódzót. A magasabb önbecsülésű embereknek egész életükben kevesebb tárgyra lesz szükségük.

No de még nincs vége a kísérletünknek. A szakemberek elkezdték dicsérni kollázsokat. Nem azt, hogy mi szerepel rajtuk, hanem a ráfordított munkát, figyelmet, gondosságot, energiát, az eredetiséget. Érdekes módon a következő nekifutásra kevesebb tárgy került a képekre.

- Az önbizalmat tápláló dicséretnél mindig törekedjünk arra, hogy ne az eredményt, hanem az erőfeszítést értékeljük - figyelmeztet a szakember. - S jusson ez majd eszünkbe bizonyítványosztáskor is. A gyerekünk nem azonos az érdemjegyeivel, attól, hogy hármast kap, ő maga még nem közepes. A gyerek hajlamos rá, hogy azonosítsa magát a bizonyítványával. Ha az gyengébb, úgy érzi, ő értéktelen, s így kevésbé szerethető. Ebből pedig semmi jó nem származik.

Az önbecsülés megerősödését sok minden akadályozhatja. Például az elérhetetlen, irreális ideálok hajszolása (photoshoppolt címlaplányok), a nyomasztó teljesítménykényszer, vagy az állandó összehasonlítgatás. De izmosítására is számos bevált módszer létezik gyerek és felnőtt számára egyaránt.

 

 

Csak néhány a felsoroltakból...Tűzzünk ki például jól átlátható, apró célokat. Ezek kipipálása máris jó érzést szül. Idézzünk fel együtt jó pillanatokat, beszéljünk róluk, örvendezzünk felettük, ettől lesznek mélyen maradandók, igazán értékesek.

A gyereknek ne adjunk túl sok és aprólékos utasítást egy feladathoz. Engedjük megtapasztalni saját hatékonyságát - majd én, anya! - akkor is, ha ez maszattal, plusz idővel, s némi töréskárral járhat. Mondassunk ki vele öt dolgot, amit jól csinál. Ma már léteznek olyan társasjátékok is, amelyben azt kell megfogalmazni, miért kedveljük, miben látjuk jónak a játékostársat.

- A szimpatikus, erős kisugárzású emberekkel való azonosulás ugyancsak táplálja az önbecsülést, gondoljunk csak a mondásra: olyanná válsz, mint az az öt ember, akivel a legtöbb időt töltöd - folytatja a sort Uzsalyné dr. Pécsi Rita. - És még egy fontos recept a gyerekekre (is) gondolva: legyen szabad sokszor tévedni, tudatosítsuk, hogy ez még nem jellemhiba. Idézzük fel az elárvult, csetlő-botló kis Vuk kérdését:

- Buta vagyok én, Karak?

- Nem vagy buta, csak még keveset tudsz...

 

szerző: Magyar Hajnalka fotós: Pezzetta Umberto 

Jó kapcsolat kiépítése a világgal.

Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató előadásában az iskola nevelési lehetőségeiről beszélt. Arról szólt, miként lehet segíteni a gyerekeket, hogy jó kapcsolatot építsenek ki azzal a világgal, amelyben élnek, ezzel is segítve sikeres fejlődésüket.

Kiemelte, a tanítók nem egy esetlegesen rossz tanterv betűiért választották e szép pályát, hanem azért, hogy a gyerekek boldog, kiegyensúlyozott felnőttekké váljanak. Hangsúlyozta: nem szabad olyat elvárni a gyerekektől, amire nem képesek. Példaként említette, hogy a gyerekek kilencven százaléka az iskolába való belépéskor még nem érett a háromujjas ceruzafogásra, a különböző „büntetőpontok” adása csupán a kudarcot növeli, mely egy idő után a teljes lemaradáshoz, a közömbösséghez, a sikertelenséghez vezethet. A kudarcok szorongást okoznak. A személyes kapcsolat kialakítása a gyerekek helyes én-képén is alakíthat, mely sok problémán tudja őket átsegíteni.

Pécsi Rita előadásában többször kiemelte, hogy a néptánc például bizonyítottan segíti több készség kialakulását, fejlődését. Mint mondta, a néptánc fejlesztő tevékenység, mely óriási lehetőség – ma Magyarországon azonban kevéssé élünk vele. Példaként említette, hogy egy nemzetközi nevelési konferencián a más országok szakemberei méltatták a Kodály-módszer hatásait, míg ő csak hallgatott, hiszen idehaza abban az időben építették le az ének-zene tagozatos iskolákat…

Fizikai okai is vannak, hogy egy gyermek miként fejlődik – mondta. Példaként említette, hogy az iskolaérettség feltételei közt a súly, a magasság és a koponya kerületének mérete is számít. Utóbbinak már közel egy felnőttével kell megegyeznie. A hatéves gyerekek tüdeje viszont jóval kisebb, mint egy felnőtté, agyát folyamatos mozgással, szaladgálással tudja csak elegendő oxigénnel ellátni. Mindezt tudnia kell és figyelembe kellene vennie az iskoláknak, ehhez kellene igazítani az oktatás menetét. Szólt arról is, hogy a szülőkben tudatosítani kell, nem azzal tesznek jót a gyereküknek, ha számtalan külön foglalkozásra íratják őket be. Hangsúlyozta, hogy ebben az iskola is tud segíteni, ha olyan oktatást nyújt a diákjainak, ahol sokféle dologgal érintkezhetnek, azokból megismerhetik a világot.

Pécsi Rita beszélt arról is, hogy az óvodából az iskolába lépő gyermeknek új világ tárul a szeme elé, mely folyamatos kérdezésre, rácsodálkozásra indítja őket. Mindez az idegrendszerük fejlődésével van kapcsolatban. A felnőttek igazi feladata az, hogy ebben a kitárult világban segítsenek nekik eligazodni. Ha ezek feldolgozása nem sikerül, a fiatal szorongóvá válik, és ez agressziót szül.

Az előadó beszélt a helyes önértékelés fontosságáról is. A kisiskolásoknál ez is a mozgásokon keresztül épül be a viselkedésbe. Ha a gyerek a testében jól érzi magát: ügyes, fel tud mászni a fára, irányítani tudja önmagát, növekszik a biztonsága. E test-kép kialakításában is lehet őket segíteni. Ehhez tartozik a megfelelés kényszere is, mely bizonyos mértékig mindannyiunkat jellemez. Egy kisgyerek, ha valami elvont dolgot nem ért, akkor is bólogat. Kötődni akar a tanítóhoz, pedig nincs akkora szókincse, felkészültsége, hogy a szavak jelentését is felfogja.

Ki kell fejleszteni egy olyan értékelési gyakorlatot – hangsúlyozta előadása végén Pécsi Rita–, amikor nem csupán az IQ-teljesítményt, hanem az érzelmi intelligenciát, az ember más értékeit is rendszeresen vissza tudjuk jelezni szülőknek és a gyerekeknek is egyaránt.

Beszélgetés Pécsi Rita neveléskutatóval, művészetpedagógussal

Lélekmozgás-, kötődés-, bizalom-, szövetség- és eszménypedagógia. Ezek alkotják Uzsalyné Pécsi Rita Josef Kentenich atya pedagógiai rendszerére épülő módszertanának öt főrészét. Kentenich atya – az idén százéves Schönstatt mozgalom alapítója – nevelői gondolkodása és gyakorlata korát megelőzve olyan irányokat jelölt ki, amelyeket ma messzemenőkig alátámaszt a modern neveléstudomány vagy az agykutatás.  Mindezek mellett egyszerű szemléletmódot nyújt, melynek segítségével megoldást találhatunk mindennapi nevelési, önnevelési és életvezetési problémáinkra. Erről beszélgettünk Pécsi Ritával, aki maga is gyakorló szülő, pedagógus és önnevelő feleség.

Régóta a Schönstatt családmozgalomhoz tartozunk, amelyből sokat merítettünk mind a házasságunk, mind a családi életünk terén. Négy gyermeket neveltünk, iskolát alapítottam és vezettem, művészetpedagógiából doktoráltam, a Pécsi Tudományegyetemen pedig általános módszertant tanítottam. Az életemnek tehát meghatározó része lett a nevelés témája. Apai örökségem az elv: a pedagógiában a legfontosabb, hogy „jó embereket neveljünk”. Sok tehetséges hallgatónak tanítottam általános módszertant az egyetemen, de a legtöbbjük elakadt ott, hogy nem tudta a tananyagot megfelelően, életszerűen átadni az adott korosztálynak. Ezen szerettem volna segíteni. Így ismertem meg egy Kentenich atya pedagógiájából készült egyetemi jegyzetet, amely többször is hangsúlyozza, hogy a Schönstatt nem csupán család-, hanem nevelési mozgalom is. Ezt magam is megtapasztaltam. Ez a családban és intézményben egyaránt megvalósítható pedagógia az ember személyiségfejlődését messzemenően figyelembe vevő gondolkodáson és gyakorlaton alapul.

Kentenich atya öt fő területet jelölt meg, amelyek szükségesek ahhoz, hogy teljes embert neveljünk. Melyek ezek, és milyen az egymáshoz való viszonyuk?

– Ennek szemléltetésére a küllőket és a kereket szoktam említeni, mert az egyes területek között nincs rangsor. Hol az egyik, hogy valamelyik másik kerül felülre, ahogyan a kerék forog. A kerék agyában találhatók azok a tartalmak, amelyek mindegyik területen ugyanolyan fontosak. Először a mozgás- – a lélek mozgását kísérő – pedagógiát szoktuk átgondolni. Ismerni kell ugyan is, hogy milyen életmozgások zajlanak egy gyermekben az egyes életkorokban. Nem a fejlődés-lélektani szempontokra gondolok, hanem arra, hogy mindig el kell kapni azokat a lehetőségeket, amelyekre aktuálisan „nyitva áll az emberben az időablak”. Ezt hívja Kentenich atya mozgáspedagógiának. Ezután következik a bizalom pedagógiája. Az életmozgás következtében létrejövő minden váltás, változás krízissel jár, amelyet általában nem akarunk elfogadni. E krízisek megélésében és a továbblépésben a bizalmi légkörrel tudunk a legtöbbet segíteni nevelőként. Mert elsősorban nem módszerekkel, eszközökkel, hanem légkörrel nevelünk. A bizalom légkörének kialakításához gyakorlati támpontokat nyújtunk. Áttekintjük, mi szükséges például ahhoz, hogy a kisgyermekben kialakuljon az ősbizalom, hogy a kisiskolás önállósodjon, vagy hogy biztonságban érezze magát a serdülő. A harmadik terület a kötődés pedagógiája, amellyel mostanában sajnos alig foglalkozik a szakma. Kentenich atya ezzel szemben ki merte jelenteni, hogy kötődés nélkül nincs nevelés. A mai társadalom egyik fő problémája a kötődésre való képtelenség: egész nemzedékek nőnek fel úgy, hogy tagjai félnek, illetve nem tudnak biztonsággal kötődni. Ha nincs személyes kapcsolat és ráhangolódás két ember között, akkor sem a családban, sem az intézményekben nem fog működni a nevelés. (Tudjuk, hogy ma már a – divatos kifejezéssel élve – „top menedzsment” is a kötődésre és a bizalomra épít.) Az egyetemen, ahol tanítottam, a szülők körében és a számos továbbképzésen részt vevő kollégákkal folytatott beszélgetések során is azt tapasztaltam: sokszor előfordul, hogy elméletben jól tudunk valamit, ám a gyakorlatban mégis másképp cselekszünk. Kentenich atya ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: mindig is híd akart lenni a tudomány, a teológia, a pszichológia és az élet között. Nyomdokaiba szegődve én is ezt a hidat próbálom építgetni. Reményteli például, hogy a modern lélektan kimutatta: a kötődés nem adottság, hanem készség – tehát kialakítható, formálható a nevelés során.

A kötődést a szövetség pedagógiája követi. Ez a pedagógiai rendszernek a természetfelettire vonatkozó része, ami személyes kapcsolatépítést jelent a transzcendens világgal. Hozzáteszem, a szövetség pedagógiája által építhetők ki minőségi kapcsolatok a többi emberrel is. Ezt is tanulni lehet, és kell is. Az ötödik küllő a Kentenich-módszer kerekében az eszménypedagógia, amelyről szintén nagyon keveset hallhatunk a szakmán belül. Leginkább talán a tehetség- és motivációkutatás érinti ezt a témát. Ahogy az atya fogalmazott: minden teremtményben megtestesül Isten egy-egy gondolata, kívánsága. Ez adja az ember eredetiségét. Isteni küldetése ellentmond a sodródó tömegember-létnek, és hatékony védelmet is nyújt ellene. Az ideálpedagógia révén segíthetünk a gyerekeknek rátalálni „az én legboldogabb formájára”. Bevallom, ezzel bajlódtam a legtöbbet, mert a szakirodalomban még csak hasonló sem szerepel, pedig ez a mindennapi nevelés egyik kulcskérdése.


Hogyan lehet hatékonyan átadni mindezeket az ismereteket?

– Minden nevelés alapja, hogy mit tesz és mit képvisel a szülő, a pedagógus. Mert elsősorban nem tartalmakkal, hanem azonosulással nevelünk. Comenius szerint: „Amit teszel, az olyan hangosan beszél, hogy nem hallom tőle, amit mondasz!” Tehát: irány az önnevelés! Ezen túlmenően pedig nagyon fontos, hogy ne csak az intellektust fejlesszük, hanem az érzelmekre is hassunk, mert csak így segíthetünk a teljes emberré válásban. Ne feledkezzünk meg arról, amit a tudomány ma már egyértelműen állít: döntéseink hetven százalékát az érzelmeink hatására hozzuk meg. Nagy a baj, ha ez az érzelmi háló szakadozott, satnya vagy egyenesen használhatatlan – ahogyan manapság gyakran tapasztalható számos felsőfokú képzettséggel rendelkező ember esetében is.

Szélsőséges – helyenként átpolitizált – nevelési irányzatok léteznek ma egymás mellett Magyarországon. Hol foglal helyet ezen a palettán a Kentenich-pedagógia?

– Elfogultság nélkül állíthatom, hogy ez a módszer valóban „középen” van. Sokféle kihívás elé állított az élet, ezért több módszert, alternatív pedagógiát is át kellett tanulmányoznom, ki kellett próbálnom. Egyszerűen nem értem, miért nincs jelen Kentenich atya tudása a hazai tanárképzésben, papképzésben, házassági felkészítésben. Sok jó elgondolás van a Waldorf-, a Rogers- vagy a Montessori- módszerben, de szinte semmit sem tudunk a Kentenich-pedagógiáról, amely a személy eredetiségét képes úgy fókuszba helyezni, hogy mellette a fegyelmezés, a rend, a határok, a nevelő személye és a szabadság mind nagyon fontos elemek maradnak. A szabadság például igen hangsúlyos területe ennek a módszernek, amely úgy véli: a gyerekekre nem erőltethetünk kívülről rendet, belsővé kell tenniük a szabadság iránti vágyat is. A Kentenich-módszerben a „nevelt nevelőnek” irányokat és mintákat kell mutatnia a saját életén keresztül, és mindezt tapintattal, érzékenységgel kell átadnia. Szép, ahogyan Kentenich atya Isten hozzánk való viszonyulását veszi alapul módszerében: Isten megadja az ember számára a törvényeit, de teljes szabadságot is ad. A természet, az egészség, a lelkiismeret törvényei kemények és kérlelhetetlenek, de mindvégig jelen van életünkben az irgalmas Isten, aki szeret, elfogad, biztat.

A ránk bízott gyermek nagy felelősség, és előfordul, hogy tévedünk, mulasztunk, hibázunk…

– A nevelő nem a tökéletességben példakép, hanem a törekvésében – ezt kedves mesteremtől, Tilmann Bellertől tanultam. Rendkívül felszabadító annak tudata, hogy az életünkben a tévedéseinknek is megvan a funkciójuk, az üzenetük. A fiataloknak azt is látniuk kell, ahogyan a felnőtt feláll, miután elesett. Nagy könnyebbséget jelent, ha tudomásul vesszük, hogy a különféle életkorokban mindig másfajta nevelésre és hozzáállásra van szükség. Például a kétéves gyereknek nem hasznos angol nyelvet tanítani, viszont ebben az életkorban létfontosságú az ősbizalom kialakítása vagy a hiszti megfelelő kezelése. Kisiskoláskorban eljön az ideje a döntésképesség megalapozásának, a kiskamaszt pedig otthoni beszélgetések keretében beavathatom a saját, felnőtt döntési folyamataimba. Nem jó a gyereknek, ha mindent ráhagyunk; de az sem célravezető, ha csak annyit közlünk vele: „Azért, fiam, mert én azt mondtam.” Meg kell tanítanunk a ránk bízottakat dönteni, ehhez azonban ismerni kell a nevelési szempontokat és törvényszerűségeket. Előadásaim során sajnos azt tapasztalom, hogy jó szándékú szülők, nevelők vagy lelkészek igen keveset tudnak az emberi működésről. Kentenich atya valóban nem könnyű olvasmány, de az egyik legfontosabb gondolata mindenki számára érthető: Isten kegyelme nélkül nem lehetséges istengyermeket nevelni. A személyiség fejlődésének, éltünk szakaszainak azonban vannak törvényszerűségei, melyeket ismerni kell, és amelyekhez – bármily meglepően hangzik is – még a Szentlélek is igazodik.

Megfelelő neveléssel reményteli jövőt építhetünk?

– Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy mi a fontos. Jómagam például sok év tapasztalata után láttam be, hogy a vacsoraidő nem a nevelés helye. Terített asztal mellett, a családi együttlét idején nem szabad a villafogás módjával vagy a fizikadolgozat eredményével foglalkozni, mert ezek nem odavaló légkört teremtenek. Akkor működik jól egy család, ha a szülő fontosabbnak tartja a családtagjaihoz fűződő kapcsolatát, mint az ügyintézést. Egyébként pedig hál’ Istennek nem mi vagyunk a „fővállalkozók”. Aki az életét is odaadta értünk, nem hagy magunkra ebben a folyamatban sem. Éppen most ünnepeljük legbiztatóbb üzenetét: Emmánuel – azaz: Veled vagyok. Ezt megtapasztalva kifejezetten hatékonyak lehetünk a nevelés terén.

Ott tartunk, hogy a gyerekek a legalapvetőbb érzelmeiket sem tudják kifejezni

Három nyelven beszél, két diplomája van – mégis boldogtalan. Pedig ha megmérnék az IQ-ját, az értelmi intelligenciája nagyon magas lenne. Miért nem boldogul mégsem az életben? Miért nem jön ki a főnökével? Mért megy tönkre a párkapcsolata? Miért nem képes a rugalmas problémamegoldásra? Az IQ mellett foglalkozott valaki az érzelmi intelligenciájával? Pécsi Ritával beszélgettünk.

Mostanában egyre többször merül fel, hogy az érzelmi intelligencia mennyire fontos. Korábban nem volt az?

Nagy nevelőknél mindig fontos volt, de nem így nevezték, vagy nem foglalkoztak vele hosszan. A kutatások sem túl régiek, az 1980-as években jelentek meg először, de az intézményes oktatás igen lassan reagál.

„Mindenki érzi azonban, hogy valami hiányzik, valami megakasztja a dolgokat. Ennek a hiánya okoz ma egyre nagyobb problémákat.”

Mit jelent az érzelmi intelligencia?

Az érzelmi intelligencia az életképesség, vagy a szív intelligenciájának is nevezhetnénk. Gyakorlatilag az értelmi intelligencia, az IQ párja. Míg az IQ felelős az értelemért, a logikáért, az elemzésért, a tervezésért, a tudatosságért, az objektivitásért – addig az érzelmi intelligencia az ellenpólus. Tudjuk-e az indulatainkat kezelni? Tudunk-e kötődni? Milyen a testbeszédünk, tudunk-e más testbeszédére figyelni?

„A szív intelligenciája egy erős hétköznapi tudás, mégis kevesen ismerik, alkalmazzák.”

 
Pécsi Rita (Fotó: Bókay László)
Pécsi Rita – Fotó: Bókay László

Nem lehet tanulni?

Dehogynem. Csak sokszor könnyebb megmagyarázni a rossz szokásainkat, hogy „ami a szívemen, az a számon”. Ha nem csomagolom a mondanivalóm, az nem az én hibám. Ha nincs bennem empátia, az nem gond. Ha én vagyok az első, nem tudok csapatban működni, az iskola hibája. Vagy egyszerűen nálunk a családban így volt szokás… – na, ezeket a beidegződéseket kellene módosítani. Ezt megértéssel vagy információ átadásával viszont nem lehet megtenni. Nem adhatok róla egy könyvet, amit ha elolvasunk, működni fog. Az érzelmi intelligenciát csak sok-sok élménnyel, tapasztalattal, azonosulással tudjuk  fejleszteni. Eközben az iskolai tantárgyak 90 százaléka értelmi IQ-t fejleszt. Baj van – nem is kicsi – az arányok eltolódásával.

Példával tudná szemléltetni?

Azt, hogy mit jelent a szorzás, osztás, a gyerek megérti, esetleg be is magolja a definíciót. Vagy azt, hogy mikor volt a mohácsi vész, megtanulja. Évszámmal, szereplőkkel. Aztán elfelejti. Ha mindezt élménnyel tanítjuk, érzelmi kötődéssel, bevésődik. Persze nem csupán arra való az érzelmi intelligencia, hogy eredményesebben tanuljunk, mert más területeken még sokkal fontosabb lenne, mondjuk a való életben.

Diplomás, jól kereső emberek boldogtalanok. Nem jönnek ki a főnökkel, képtelenek csoportban dolgozni, romokban a magánéletük. Éveken át fejlesztették az IQ-jukat, de az érzelmi intelligenciájuk fejlődése elmaradt. Nem tudják a saját örömüket, fájdalmukat feldolgozni. Egy idő után hiába nagyon okosak, nem állják meg a helyüket, és nem boldogulnak.  Nem képesek a hatékony problémamegoldásra, mert esetleg csak egyetlen jó megoldásban gondolkoznak. Vagy amint jön a nehézség, leblokkolnak, félnek a tévedéstől, az újrakezdéstől. Ezeken az érzelmi intelligencia segíthetne igazán. A mai fejvadászok épp ezért már nem az IQ-t nézegetik, hanem azt, hogy a jelentkezőnek mekkora az önbizalma, milyen az önértékelése, hogy kezeli az érzelmi feszültségeket, van-e lelkiismerete, képes-e az együttműködésre, vannak-e eredeti gondolatai, vállalja-e a tévedését, és ki tud-e abból jól jönni. Az érzelmi intelligencia felelős mindezért.

De léteznek csapatépítések…

Három nap alatt nem lehet húsz évet pótolni. Nemrég jártam egy óvodában, ahol a faliújság tömve volt egyéni versenyeken kiérdemelt oklevelekkel. Úszás, angol, néptánc, matematikai verseny… elszörnyedtem. Nem a gyerekek kézművesalkotásait nézték a szülők, hanem ezeket. Persze csak a nyertes szülők.

Az ötévesek ideje percre beosztva, délután mindenféle foglalkozás. Hol marad a szabad játék, ahol megvívja a saját korosztálybeli csatáját? Elvették a lapátom? Mit kell tennem? Nem találom a sapkám? Hol keressem?

„Ott tartunk, hogy a sok foglalkozás mellett a gyerekek a legalapvetőbb érzelmeiket sem tudják kifejezni. Dühöngenek, sírnak, csapkodnak, toporzékolnak – mert állandó nyomás alatt vannak, és a társas kapcsolatokra, az élményekre, a kötődésre barátokhoz, óvónőhöz alig marad idő.”

Az oklevelek, az eredmények nem kárpótolják mindezt?

Egy ötéves személyisége nem érett arra, hogy versenyezzen. Rosszul tűri a kudarcot. Hányszor társasjátékozunk úgy, hogy azt sem bírja elviselni, hogy a bábuját leütik. Akkor mi lehet egy ilyen versenyen? Ahol nem apa és anya, hanem számos idegen gyerek előtt kell szerepelnie. Hiába lesz ő az első, addig órákon át tartottuk a felesleges stresszben. Mert azzal, hogy első lett, valójában semmit sem értünk el. De azzal, hogy frusztráltuk, nagyon sokat ártottunk. És akkor nem beszéltünk a sok második, harmadik, hetedik helyezettről, aki ugyanúgy „bedobta” minden igyekezetét, és értetlenül áll, hogy miért nem volt ez elég? 10-12 éves kor előtt nem javasolnék semmilyen egyéni versenyt. Addigra alakulhat ki ugyanis a kudarckezelés, az a belső érzelmi biztonság, hogy nem omlik össze, nem lesz depressziós, visszahúzódó, kiégett, ha valami mégsem sikerül. És valójában mindig csak egy első van, a többi már második, harmadik – ez őrült nagy nyomás, feleslegesen.

Fotó: Bethany Clarke/Getty Images
Fotó: Bethany Clarke, Getty Images

Otthon mit tehetünk az érzelmi intelligencia fejlődéséért?

Az a jó, hogy az érzelmi intelligenciát különösebb segédeszközök nélkül is lehet fejleszteni. Akár a legolcsóbb megoldásokkal. Az anya és az apa személyes jelenlétével. A legtöbb szülő mostanában gondoskodó: odafigyel, hogy mit egyen a gyerek. Követi az egészséges táplálkozási információkat. Kölesgolyót tesz be kis dobozba, elviszi a gyerekét zenés foglalkoztatókra. Figyel a ruhájára, kivasal, fertőtlenít. Csakhogy a gyereknek szüksége lenne rá, hogy valódi, személyes figyelmet kapjon. Hogy ne a pihenőszékben nézzen egy mozgó tárgyat, hanem az anyukája beszéljen hozzá. A szülők nagy része nem ismeri már a gyerekmondókákat, meg kell tanulnia az ölbéli játékokat. Tehát felnőtt úgy egy generáció, hogy már ők sem élhették mindezeket át. Bölcsibe jártak nagyon korán, ott pedig erre nem volt lehetőség. Arra, amit egy anya tesz akkor, amikor a térdére ülteti a gyereket és kacagtatja. Pedig

„csak ennyit kellene tenni. Ráfigyelni, érzelmeket átadni, átélni együtt. Minden este mesélni, énekelni. Nem baj, ha nincs szép hangunk, mert egy Kossuth-díjas színésznek sincs olyan kedves hangja, mint az anyának, apának, nagyszülőnek”.

És persze nem csak a vidám érzésekről van itt szó. Fontos, hogy konfliktusokat, nehézségeket is átélhessünk együtt, és aztán a problémák rendeződését, a megbocsátást, azt, hogy a kapcsolat mindig újra építhető. Pont az érzelmi kötődés erősödik, ha az anyukánk mesél nekünk, és ebben is együtt éljük át a kalandokat. A film, a képernyő sok szempontból sem helyettesítheti a személyes együttlétet. Az érzelmeket a szüleimmel, testvéreimmel, a szeretteimmel élhetem át a legtermészetesebben.

Van különbség anyai és apai jelenlétben?

Az apa hiánya is egyre nagyobb. Nem azért, mert több a válás. Egyszerűen az apa legtöbbször kimarad a hétköznapokból, a közös élményekből. Reggel elmegy, este hazajön. Ritka az az eset, hogy ő mondja a mesét. Ha fürdet, de közben a vízálló okos telefonját nyomkodja, az is csupán feladatvégzés marad. Játszani kell, locsolni a vizet, mesélni, kérdezni. És utána talán mesélni, kicsit birkózni vagy párnacsatázni is lehetne. Egy-egy előadásom után, amit az apa szerepéről tartottam, általában kérnek még egyet.

„Az anyák elküldik az apákat. Amikor eljönnek, a végén sokszor hallom a folyosón – hű, a büdös életbe, ennyit számít, hogy tologattam-e vele a vasúti kocsit?”

Hogy megmutattam-e neki a szerszámos ládát? Nem elég a háttérszerep? Az anyagi biztonság? Nem, nem elég! Egy kiránduláson az anya az aggódó, az apa felfedező. Ezt is meg kell tanulnia a gyereknek, hogy az anya magatartásán kívül van más is. Ha egyszer apa megy el a szülőire, ha odaér az iskolai ünnepélyre. Mi történik akkor a gyerek lelkében? Azt érezi, hogy fontos, hogy kíváncsiak rá. Nézzük meg egyszer, amikor ott vagyunk egy eseményen, milyen a nemek aránya, és mit szól az a gyerek, akinek végre az apukája is odaért. Minden, amire emlékszünk, jó és rossz élményekhez kötődik gyerekkorunkból. Próbáljuk felidézni őket, és látni fogjuk, hogy mind az érzelmi intelligenciával kapcsolható össze.

Hogyan lehet mindezt a tanulás szolgálatába állítani?

Nem kell rögtön eredményekre fordítani azt, amit átélünk. Ez nagy baja a mai oktatásnak, hogy mindent százalékokban mér. Annál rosszabbat, mint amikor aszerint rangsoroljuk az iskolákat, hogy melyik jobb, mondjuk felvételi szempontjából, aligha tehetünk!

„Lehet, hogy van mindenkinek középfokúja – külön tanárral, így-úgy. Az iskola sokat profitált, a gyerekből kisajtoltuk, amit lehetett. De azzal ki fog foglalkozni, hogy az a gyerek boldog-e, sőt majd képes lesz-e a tudását alkalmazni, és főleg, hogy vajon mire használja azt?”

Kiegyensúlyozott-e? Volt-e igazán gyermekkora? Jutott-e idő a kapcsolódásokra? De elég, ha megnézzük, hogy nap mint nap milyen érzésekkel megy el otthonról. Tudott aludni éjjel? Tudott reggelizni? Nem volt összeszűkülve a gyomra? Szörnyű volt, amikor egy oviban az érzelmeket mérték fel, és a közömbösség volt a leggyakoribb életérzés.

Lehet ezen változtatni?

„A jó hír, hogy az érzelmi intelligenciát bármikor lehet fejleszteni, de minél később akarjuk, annál nehezebb, annál lassabban megy, hiszen már kialakult szokásokat kell átírni. Nem kell hozzá drága fejlesztő csomag, nem kell elutazni érte a sarkvidékre. Együtt kell nevetni a gyerekekkel – például.”

A humor nagyon fontos lenne, de mára ez is kiszorult az életünkből, és a legtöbb iskolában sem találjuk. Bátor pedagógusok kellenek, akik felül merik bírálni az előírásokat, és nem a maximalista és téves szülői kívánságoknak akarnak megfelelni. Megóvják a gyerekeket a beteges teljesítményelvárásoktól – mert tudják, hogy az aztán egyenes út egy terápiára. Országszerte vannak kis oázisok, ahol mindezt értik, csinálják. De a családon belül kell elkezdeni, tudni kell arról, hogy létezik az érzelmi intelligencia, és ezt nevelni, gondozni kell.

Öcsi rácuppant anyura!

Hogy mi az az időablak, s mikor mire van nyitva, sok egyéb mellett ugyancsak kiderült Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató előadásából, amit a Szent Család Óvodában tartott a minap.

– Az időablak azokra az ingerekre van nyitva, amelyek az adott életkorban leginkább szolgálják az idegrendszer, a személyiség fejlődését – magyarázza a pécsi szakember, akit immár harmadik alkalommal hívott meg az óvoda. – A gyerek ösztönösen ezekre a dolgokra a legfogékonyabb, ezekre lehet a leginkább nevelni. Ha azonban elmulasztjuk elárasztani az adott fejlődési szakasznak leginkább megfelelő, vágyott ingerekkel, elakadhat a személyiségfejlődés, ami évtizedekkel később bosszulhatja meg magát.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató ősbizalomról, hisztiről, testvérféltékenységről egyaránt beszélt előadásában. Fotó: Katona Tibor

Az újszülött számára a világrajövetel kész katasztrófa. A méhen belüli tapasztalat maga volt a biztonság, minden megvolt: táplálék, meleg, oltalom. Aztán egycsapásra mindennek végeszakad, a környezet kiszámíthatatlanná válik. A szakember kiemeli, nem csak az étel, hanem az anyával való fizikai kapcsolat is életszükséglet az újszülött számára, ha nem kapja meg, úgy érzi, kiesett a világ fenekén. Hat hónapos korig nem lehet a csecsemőket elkényeztetni, ellenkezőleg, a minél több érintés, simogatás, ölben tartás alapozza meg később a stressztűrést, az önbizalmat, az önértékelést. Az első hónapokban alakul ki az az ősbizalom, amire később a személyiség komplexebb elemei támaszkodni tudnak.

– Sok szülő azt gondolja, a kicsi „manipulálja" őket, addig sír, amíg oda nem mennek hozzá, míg fel nem veszik – fejti ki a neveléskutató. – Leszögezném, ebben az életkorban a csecsemő idegrendszere közel sincs azon a fejlettségi szinten, hogy a manipuláció szóba jöhetne. Eljön annak is az ideje, csak egy kicsit később... A csecsemőt nem tudjuk lenevelni arról, hogy sírjon, ha hiányzunk neki, mert mi vagyunk számára a mindenség. Csak lassan, az ismétlődő tapasztalat útján tanulja meg, hogy ha elmegyünk egy időre, az nem jelenti azt, hogy magára hagytuk, visszatérünk hozzá. És ne lepődjünk meg, ha nem elég, hogy a konyhából bekiabáljuk: itt van anya! Oda kell menni, mert az a kis érintés, simogatás életszükséglet a számára.

Mint ahogy a mosolygó ábrázatunk is az. Kísérletek bizonyították, hogy a szigorú arckifejezés megnöveli a stresszhormont a kicsik agyában, míg a mosoly szimbolikus ölelésként hat.

– Óvodás kor előtt nincs szükség nagy változatosságra a gyerek életében. Nem kell nagy társaság, sok utazás, nem kell sok játék. Időt kell hagyni, hogy kialakuljanak és megerősödjenek a kötődések. Ha a gyerekszobában nincs minden babának, macinak neve, akkor túl sok a játék.

Óvodás korban sem csökken a szeretetigény. A gyerekben tudatosítani kell, bármit csinálsz, a tiéd vagyok... Ha nem kap eleget ebből a feltétel nélküli, primer érzelemből, később nem lesz terhelhető a szülő-gyermek kapcsolat. Az odaadás azonban nem jelenti a fegyelmezés hiányát. Korlátokra szükség van, ha következetesen alkalmazzuk őket a gyerek emiatt nem fog „haragudni", sőt, törődésként érzékeli. Fontos tudni, hogy ebben az életkorban az „emlős agy" a domináns, a „racionális agy" csak később alakul ki. Egy kis óvodásnak teljesen felesleges észérvekkel elmagyarázni, miért veszélyes a konnektor.

– Az emlős agy felelős a területféltésért is, ami a játékokra, de az anyára is vonatkozhat – folytatja dr. Pécsi Rita. – Persze törekedni kell a jó szokások kialakítására, add oda a játékodat a társadnak, szeresd a kistestvéredet, de az óvodás gyerek énközpontú szemlélete nem írható felül. Ha kistestvér érkezik elönti a féltékenység: öcsi rácuppant anyára! Nagyon bájos történeteket szül ez az érzés. Egy kislányt arról győzködött az anyukája, ugye milyen jó volna még egy kistestvér. A válasz: Igen anya, majd, ha ez már elfogyott... Egyébként négy gyermek felnevelése után azt tudom mondani a szülőknek: nem kell mindig igazságot tenni. Csak rendet. Az első visításra nem is muszáj azonnal berontani, hátha elrendezik a dolgot egymás között. A közbeavatkozás ugyanis újabb tápot adhat a harcnak, a tét ugyanis az, ki kapja meg apa vagy anya igazságát. Ezzel együtt a legnagyobb ajándék, amit a gyerekünknek adhatunk az a testvér. Hiszen vele lejátszhatja mindazt a küzdelmet, ami aztán felvértezi a családon kívüli szintéren zajló csatákra.

Fotó: Katona Tibor

Az énközpontúságon csak iskolás korra képes túllépni a gyerek. Addig azonban lejátszik néhány „meccset" a család, hiszen a kicsik ebben az életkorban tanulják meg az akarat, a NEM hatalmát. A dackorszak igen fontos lépcsőfok, ekkor jönnek rá, hogy képesek akarni, ugyanakkor hatalmas frusztrációt is okoz, ha nem tudják keresztülvinni a szándékukat. Ráadásul igen finom szenzorokkal puhatolják ki, melyek azok a szituációk, amikor egy kis hisztivel könnyen elérhetik a célt.

– Például ha vendégek jönnek... Ha boltban vagyunk és sokan figyelnek... Ha anyának fontos telefonja van... – sorolja a kínálkozó lehetőségeket a szakember, hozzátéve, a gyerekek olyannyira agyafúrtak e műfajban, hogy a süketnéma szülők beszélni képes gyerekei például némán hisztiznek. Fölös energiát nem ölnek a színházba. – Az ilyen fajta hisztinél egyetlen dolog hatásos, ha az ég világon semmit nem érhet el általa a gyerek. Ez persze nem könnyű keresztülvinni, s néha avval jár, hogy szép nyugodtan ki kell húzni a boltból a visító, földre rogyó gyereket. A nyugalom kulcsszó. A gyerek idegrendszere ugyanis ebben az állapotban annyira megfeszül, hogy képtelen lenyugodni. Nekünk kell lehozni arról a szintről, mint ahogy a kismacskáért is felmegy az anyja a fára, mert önmagától képtelen volna lemászni. A módszer nagyon egyszerű: szemkontaktus és érintés. A szakma tükör neuron rendszernek hívja ezt, amikor a szemkontaktus révén a két agy áramköre összekapcsolódik, s a gyerek ráhangolódik a szülő idegrendszerére. Ha bennünk nyugalom honol, ő is lecsillapodik. Szóval hideg vizet, de nem a gyereknek, hanem nekünk! Kísérletek bizonyítják, hogy az e módon összekapcsolódó két agy még a másik szándékát is képes megfejteni...

S hogy mire nyitott még ebben a korban az időablak? A rengeteg szabad játékra.

– Nem kell angolóra, nem kell sok foglalkozás, nem kell túlzottan „kész" baba, távirányítós csoda. Csak szabad játék, amiben utánozhat, mozoghat, fantáziálhat. Hadd alkosson a képzelete! Hiszen képzelet nélkül nincs akarat, később is csak azt tudjuk akarni, amit el tudunk képzelni. Sok felnőttkori kudarcunk okozója, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy ebben vagy abban jók lehetünk. Engedjünk hát teret a szabad játéknak, hiszen ebből nő ki az alkotás, a problémamegoldó gondolkodás. S felnőttként se felejtsük el, mit mondott Grastyán Endre: a játék olyan drog, amit nem követ másnaposság...

Magyar Hajnalka

Sírásra a válasz: itt vagyok! - A bizalomról

Akinek nincs bizalma a jövőjében, a náthát is könnyebben elkapja. A bizalom a legnagyobb sebességű erő ember és ember között, s így a leghatékonyabb pedagógiai és vezetési módszer.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató járta körül a minap a bizalom nem hétköznapi témáját a zalaegerszegi Szent Család Óvodában, ahol jöttének hírére már sokadik alkalommal telt meg zsúfolásig a tornaszoba.

- A bizalom halálugrás az értelem és az akarat számára, s mint ilyen, némileg szálka a mai, racionális ember szemében. A lehetetlenben kellene hinnie. Ha valamit tudunk és értünk, abban nem rejlik nagy rizikó, a bizalom azonban ennél sokkal megfoghatatlanabb, rejtőzködőbb. Olyan, mint egy láthatatlan, föld alatti víztározó, amely a mélyből táplálja a felszínre törő kutakat - vezeti fel mondandóját a pécsi szakember.

Lenin azt mondta: a bizalom jó dolog, de az ellenőrzés még jobb… Kiderült, mára e tekintetben is meghaladtuk Vlagyimir Iljics tanait, hiszen a korszerű top menedzsment nem a kontrollra, hanem a bizalomra épít. Ha egy vezető lelkesült, intenzíven megélt munkát remél beosztottjaitól, akkor nem jelenléti ívvel és előírásokkal nyomorítja őket, hanem a bizalom inspiráló erejére épít. Arra az erőre, amely igent mond az életre, a jövőre, ami az életképesség motorja. Utóbbira bizonyság, hogy a koncentrációs táborokban is annak volt nagyobb esélye a túlélésre, aki bízhatott benne, hogy hazavárják.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita: – A közös étkezés nagyon hatékony bizalomerősítő módszer
Fotó: Pezzetta Umberto

De miből is épül fel bennünk a bizalom?

- Az eredendő forrás a méhen belüli tapasztalataink nyomán kialakuló ősbizalom - mondja Uzsalyné dr. Pécsi Rita. - Az anyaméhben minden kerek, van táplálék, megfelelő a hőmérséklet, adott a kapcsolat (kicsit megrugdosom, s már válaszol is), körbevesz a biztonság. Mindez erős nyomokat hagy az idegrendszerben. Aztán megszületünk, s oda a puha fészek, a külvilág megtelik kellemetlen és ijesztő ingerekkel. Az első fél év feladata tehát a megrendült ősbizalom újraépítése. Ennek eszköze a feltétel nélküli szeretet, ami azt üzeni az újszülöttnek, hogy jó hatalmak vesznek körül, amelyek erősebbek minden rossznál. Ezért igaz, hogy az első 6-8 hónapban lehetetlen elkényeztetni a gyerekeket. Ha sír, az legyen a válaszunk: itt vagyok! Érdemes tudni, nem csak azért bömbölhet, mert éhes, vagy csíp a feneke, hanem mert halálfélelemmel küzd, hiszen elveszítette a régi biztonságot. Ha sosem kap választ a segítségkérésre, egy idő után tényleg abbahagyja a sírást. De evvel azt tanulja meg, hogy nem számíthat senkire.

A helyreállított ősbizalom viszont megtermi gyümölcseit, kívánatos személyiségjegyeket formál. Mint például: jó alkalmazkodás az új és szokatlan élethelyzetekhez, készenlét a tanulásra, a teljesítésre, a kockázatvállalásra, készség a gyors megbocsátásra, s a csalódások feldolgozására.

Ha azonban végleg elvész az ősbizalom, teret nyernek az ősfélelmek. A kiszolgáltatottság a semminek, a rossznak, az egzisztenciális félelemnek, ami később is előtörhet stressz hatására.

Az idő múltával a félelmek is változnak. Kétéves korig az elveszítéstől, elválástól való félelem uralja a terepet, 2-4 év között a bűn és büntetésfélelem (ne büntessünk szeretetmegvonással), 4-8 év között pedig az értéktelenségtől, a teljesítménytől való félelem (nem a bizonyítványt, a gyereket kell szeretni) dominál.

- Javítani persze soha sem késő - halljuk. - A bizalom helyreállításának, megerősítésének egyik őseszköze az idő. De nem a kötelező teendőkre fordított, elintézős idő, hanem a lassan járó, csak neked, csak veled idő. Ugyanilyen fontos a jó légkör. Ez nem azt jelenti, hogy örökké süssön a Nap, hiszen akkor kiszárad, kifakul minden. Kell az eső, a fagy, a vihar, hiszen növekedni, fejlődni csak krízisben, konfliktusban lehet. A mesék is erre tanítanak. A próbatételeket érdemes kiállni, és akkor jóra fordul minden. Új divat, hogy a mesékből kiiktatják a konfliktusokat, nincs mérgezett alma, gonosz boszorkány, tüzet okádó sárkány. Ez hiba, hiszen a gyerek nem szembesül az élet nehézségeivel, nem tanulja meg, hogy a növekedés fáj, nem készül fel a megküzdésre.

Mivel táplálhatjuk még a bizalmat?

Vegyük észre, s mondjuk ki a jót. Másokról is. Alkalmazzuk Szókratész hármas szűrőjét, amely szerint ha az, amit mondani tervezel nem biztos hogy igaz, nem jó dolog, s nincs is haszna, akkor minek fecsérelni rá az időt. A dicséret még becsesebb, ha nem közvetlenül nekünk szól.

- Ha igazán boldog gyereket akarunk látni, figyeljük az arcát, amikor a szomszéd szobában valami jót mondanak róla. Páratlan élmény... - ajánlja a szakember.

Ellenkező hatást érünk el az állandó kritizálással, a lehúzó, negatív megjegyzésekkel, a „szellemi orrturkálással”. Mindenben lehet hibát találni, a 98 százalékhoz is hibádzik kettő, de dőreség arra mutogatni. Ne feledkezzünk meg az 5:1-es arányról sem: a psziché 5 elismerés mellett visel el 1 kritikát.

- Az összehasonlítgatás szintén romboló lehet - folytatja a vendég. - Melyik feleség örülne, ha a férj avval nyitna be az ajtón, hogy az egyik szomszédasszony már kiteregetett, a másiktól meg isteni pörköltillat árad? Ha a gyereket valakihez képest megcímkézzük, gyorsan elérhetjük, hogy olyanná is válik. Inkább nézzük ki belőle a jót, előlegezzük meg a bizalmat, tételezzük fel a sikert.

Hogy ez túlzás? Hogy ennyi dicsérni való érdem nincs a gyerekünkben? Talán csak rosszul nézzük, s nem fedeztük fel, hogy miben értékes, miben eredeti.

- Az emberben 7 féle intelligencia munkál, s legalább kettőben mindenki erős. Persze nem ugyanabban a kettőben - fejti ki a neveléskutató. - Keressük meg az erényeket, erősítsük, adjunk nekik teret, s az eredmény nyomán javul a többi terület is. Ha mindig azt korrepetáljuk, ami nem megy, háttérbe szorul az, amiben kiváló. Egy jó mozgású gyereket az esetlegesen romló osztályzatai miatta avval büntetni, hogy nem mehet kosarazni, téves döntés. Einstein mondta, ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy milyenek a képességei a fára mászáshoz, abban a hitben élheti le az egész életét, hogy hülye.

A bizalompedagógia eszközeihez tartozik még a humor, a saját kudarcok, tévedések bevállalása, a felelősség-adás, s a kész válaszok kerülése. Utóbbi lényege, hogy segítségkérés esetén nem kell feltétlenül a másik helyett megoldanunk a problémát. Megkérdezhetjük: te hogyan gondoltad, milyen ötleted volna rá? A megelőlegezett bizalom előcsalja a másik fél értékeit, s eredményre, saját megoldásra vezethet.

Bónuszként beavatást nyerünk még egy, igen erős bizalomteremtő módszerbe. Ez pedig a közös étkezés. Nem véletlen, hogy a politikusok olyan előszeretettel tárgyalnak fehér asztal mellett - jegyzi meg az előadó. Kísérletileg bizonyított, hogy a közös étkezés valamennyi komponense - kezdve azon, hogy egy szinten ülünk -, mind hatékony bizalomnövelő elem.

- Egy családnak optimális esetben heti 7 közös étkezésre volna szüksége - veti fel Uzsalyné dr. Pécsi Rita. - Ha ez hét közben valamiért nem jönne össze, nagyon igyekezzünk vasárnap sűrűn teríteni...

Boldogtalan birtoklás

Ki látott már olyan gyereket, akinek a szülei első szóra megveszik neki azt, amit kér, mégis elégedetlennek látszik? Hogy lehet ez, mi áll a háttérben? Felnőtt korra mitől válhat valaki kitartóvá az emberi kapcsolatokban is?

Sokan vágynak egy összetartó családra anélkül, hogy komolyan számolnának azzal, bizony az életben a nehezebb időszakokhoz kitartásra, hosszú türelemre van szükség, mire sikerül túljutni egy problémán. A nehéz pillanatokban az örülni tudás készsége elengedhetetlen. Biztosan a kedves olvasó is találkozott már azzal a jelenséggel, hogy ugyanaz a helyzet az egyik embert földbe döngöli, a másik ember vígan átlendül rajta. Az egyik oka ennek az lehet, hogy volt lehetősége kialakulni ennek a készségnek. Én nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy ez nevelhető, mert az egyik kislányunk olyan, hogyha kap egy csokit, akkor azon kesereg egy pillanat mulva, hogy miért nem kettőt kapott. Hogyan lehetne neki segíteni, hogy tudjon örülni a dolgoknak az életben?

Pécsi Rita egyik előadásában egy érdekes kísérletről hallottam. Gyerekeknek kínáltak cukrot, s azt mondták nekik, hogyha még tudnak várni 20 percet, akkor kétszer annyit kaphatnak. Voltak gyerekek, akik a világon mindent elkövettek, csak hogy kibírják a várakozást. Lemondani a jóról egy mégjobbért, ez a kulcs. A későbbi években megfigyelték ezeknek a gyerekeknek az életútját felnőtt korukig és látsszott a különbség azok között, akik akkor nem tudtak várni és a kitartók között. A vágykésleltetés módja nagyon fontos, hogy megtanulják a kicsik megfelelőképp értékelni a dolgokat. Sok eset van, amikor még alig tud járni a pici, de már megveszik neki a biciklit. Hogy fog akkor örülni? Hogy alakulhat ki a vágyakozás, amitől szép a beteljesedés? Ez hogyan hat a felnőtt kori emberi kapcsolatokra? Ha már a vágy ott van, akkor is az a tanácsos Pécsi Rita szerint, hogy ne a legkorszerűbbet vegyük meg abból a dologból, hanem szép fokozatosan vigyük be az egyre nagyobb tárgyi értékű dolgokat.

Gondoltam, kipróbálom, hogy a vágykésleltetés módszere hogyan működik a hétköznapokban nálunk. Vajon sokat elégedetlenkedő kislányomnál el tudom érni, hogy örüljön egy várakozásnak? Egyszer szeretett volna bemenni a hugicájához, aki éppen aludt. Ott maradt a szobában a karkötője. Mondtam neki, hogy most ne menjen be, mert alszik a kistestvére. Ő mindenáron be akart volna menni. Korábban azt csináltam ilyenkor, hogy ráparancsoltam, hogy most akkor se menjen be, vagy megpróbáltam meggyőzni, hogy miért ne stb. . Ez sok energiámba került általában és az öröm, vagy a testvéréhez való szeretet egyáltalán nem jelent meg ezekben a szituációkban. Most legutóbb azt találtam ki, hogy azt mondtam a lányomnak, hogy szerintem ő kibírja, amíg fel nem kell a testvére. Nézzük meg, hogy tényleg így van-e, s ha igen, akkor megünnepeljük. Az ő korában már fontos az a tapasztalat is, hogy tud uralkodni a teste felett. Nem akartam hinni a szememnek. Izgalomba jött a lányunk és alig várta az ünnepséget. Boldogan kitartott. Az volt egyébként a kérése, hogy kacatokat kereshessen egy fiókból és azt fűzhesse fel egy zsinórra. Ez volt neki az ünnep.

Gyermeknevelés-„Tudom a jót és teszem a rosszat.”

http://youtu.be/2T5lnatAVAI

A katolikus apák szerepe

„A hatékony pedagógiai kommunikáció eszköztára” címmel szervezett konferenciát február 17-én a budapesti Katolikus Pedagógiai Intézetben három pedagógusegyesület. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató előadásában arról beszélt, hogy mi az apák szerepe a katolikus családokban.

 

 

Az Öveges József Tanáregylet, a Szívvel és Lélekkel Óvodapedagógusok Egyesülete, illetve a Tanítók Fekete István Egyesülete közreműködésével megrendezett konferencián Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató tartotta meg az első előadást, Az apa szerepe a katolikus családokban címmel. Gondolatmenetében Joseph Kentenich atyának, a Schönstatt Mozgalom megalapítójának pedagógiai módszertanára támaszkodott, aki maga is összefoglalta az apák családon belüli küldetését. Az előadás előtt Zorán Üres bölcsőt ringat a hold fénye című dalának felvétele hangzott el, ami markánsan rámutat, milyen pótolhatatlan veszteség, ha a gyermek az apa jelenléte nélkül nő fel.


Pécsi Rita hangsúlyozta, a gyermek személyiségfejlődéséhez elengedhetetlen az apa jelenléte a családban. Joseph Kentenichet idézve „a világ ismét az apák után kiált a természetes és a természetfölötti létben egyaránt”. Az apát atyai vonásai miatt az életadó és gondviselő erő transzparenseként nevezte meg. A gyermek első istenképe ugyanis az apja. Ahogyan az Atya elküldte Jézust, hogy részt vegyen az emberek életében, jelen legyen közöttük a nevetésben, a játékban, a szenvedésben, a közös cselekvésekben, ugyanúgy a gyermek számára szükséges mindkét szülő együttes jelenléte a nevelésben. A férfit erővel ruházza fel maga az apalét, amit ha ápol magában, sokat tesz gyermeke önértékeléséhez, önbecsüléséhez.


Hozzátette, egy még kifejletlen személyiségnek a szüleivel töltött idő mennyisége és minősége az, ami bizonyítja, milyen fontos számukra. Sem az érte áldozott munka, sem az ajándékok nem pótolják ezt, ugyanis számára csak a jelenlét nyelve értelmezhető. Bár ma sokszor emlegetik a „minőségi idő” fontosságát, a gyermekek szempontjából a minőségi időhöz is idő kell. Ahogyan a munkahelyünkön sem az számít, hogy csupán minőségi időt töltsünk el, ugyanígy gyermekeinknél sem. Mivel az életben való boldogulásunk képesség, ezért tanulható, és ezt elsősorban az apától tanuljuk, mivel lélektanilag ő az első külső személy, akihez kapcsolódunk. Így lesz annak a mintája, hogyan viszonyulunk másokhoz, hogyan viselünk el másokat, hogyan visszük keresztül az akaratunkat, hogyan örülünk, hogyan viselünk el kilátástalan helyzeteket; a merészségben, az életbátorságban, az újrakezdések kérdésében irányadó, ezért válik igazodási ponttá az apa személye.


Ennek a modelljét lassan követjük, amíg azonosulunk a tapasztalt helyzetekkel a tanulási folyamat során – mutatott rá a neveléskutató. – Ha sérül az apakép, akkor szinte biztosan hosszan tartó krízis következik be, amit le lehet küzdeni, de ennek folyamata hosszú lelki munka. Pécsi Rita előadása során megragadó történeteket olvasott fel A nevelés az élet szolgálata című, általa írt és szerkesztett könyvsorozatból, hétköznapi családi helyzetek példáival színesítve a bemutatott tudományos eredményeket.

Az apa szerepe a családban a törvényhozóéhoz is hasonlít, és a törvény szeretete a törvényhozó szeretetéből fakad. Ahogyan Jézus mondta: „ha szerettek engem, megtartjátok törvényeimet”, és nem fordítva – tette hozzá Pécsi Rita.


Az előadáson az alábbi történet is elhangzott: „A kötéltáncos a piactéren dolgozott, két erős pózna között kifeszített kötélen. Az egyik legnehezebb és legnagyobb sikert arató mutatványa a kötélen való kerékpározás volt. A meglepetést azonban a végére tartogatta. Egy talicskát vitt fel a magasba, és így szólt a közönségéhez: »Hölgyeim és Uraim, mondják meg, hogy bíznak-e igazán abban, hogy baj nélkül át tudom tolni a talicskát a kötélen.« Kiáltások hallatszottak mindenhonnan. »Hogyne, hogyne!« Ekkor a kötéltáncos minden nehézség nélkül áttolta a talicskát, és újra a közönséghez fordult. »Na, lássuk kedves nézők, valóban hisznek-e és bíznak-e az ügyességemben. Jöjjön valaki, üljön bele, és én át is viszem a másik oldalra.« Na erre csend lett, az emberek először egymásra néztek, akad-e jelentkező, majd fejüket ingatva újra a kötéltáncos felé fordultak. »Nahát, nincs senki, aki vállalná ezt a különös utazást?« Ismét néma csend volt a válasz. Ekkor előugrott egy kisfiú, és odaszólt a mutatványoshoz: »Hát én beleülök a talicskába!« A közönség fölmorajlott, nagyon féltették a gyereket, csodálták is, ő pedig nyugodtan beleült a talicskába, és a kötéltáncos nyugodt kézzel végigtolta a kötélen. Az emberek döbbenten bámultak. Amikor befejeződött a mutatvány, a csend még tartott egy kicsit, aztán kitört a hatalmas taps. A földet ért gyereket rögtön körülvették: »Hát nem féltél? Hogy mertél lenézni? Nem vagy rosszul?« Mire a gyerek mosolyogva a kötéltáncosra kacsintott, és azt mondta: »Ő az én apám!«”

Uzsalyné Pécsi Rita előadása zárásként összefoglalta, hogy korunk hiánya az apák hiánya, és „az apával való kapcsolat megoldási iránya a közvetlen, személyes és gyengéd kapcsolat, a jóság és az erő átélése. Mindkettőre egyaránt szükség van, mert a csak jóba nem lehet kapaszkodni, ha pedig csak erős, az túl kemény, és arra nem vágyakozunk, mert nem ad otthonosságot. Az apa minősége tehát a gondviselő erő és a jóság átélése a családban”.


Joseph Kentenich (1885–1968) katolikus pap, teológus, nevelő, lelkivezető munkássága nyomán jött létre a Schönstatti Apostoli Mozgalom. Tanítási módszere lényegesen eltért a korabeli pedagógiai módszerektől.

Fotó: Merényi Zita

 

 

Most kiabáljak?

A legkisebb gyermekünk, aki alig több, mint 2 éves, a földre borított egy egész zacskó rágcsálnivalót. Pici, apró, fincsin összetaposható csokis falatok. Melyik anya az, aki arra vágyik, hogy összeszedje a földről és közben felidegesítse magát. Bevallom őszintén, nálam az a gyakorlat volt beidegződve idáig, hogy ilyenkor hangosan jajgassak és felszólítsam a nagyobbakat, hogy szedjék össze, mert ők hagyták olyan helyen azt a zacskót, hogy a kicsi elérje, tehát ők tehetnek róla. Ez most is átfutott az agyamon, de aztán feltettem a kérdést. Lehet ebből a helyzetből valamilyen „örömös tevékenységet” készíteni magunk számára? Vajon hogyan hozhatok ki ebből valami jót, ami ugyanakkor neveli is őket?

Az örömös tevékenységek kifejezést nem véletlenül használtam, ez több alkalommal is elő fog majd fordulni, mert ez az érzelmi intelligencia nevelésének eszköze. Szóval, ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy a két nagyobb már a kisiskolás korban van. Bár a középső gyerek még csak 5 éves, de megfigyeltem nála, hogy már a reakciói, kérdései és viselkedése épp arra mutat, hogy mostanában lépte át az óvodás kor küszöbét lelkiekben. Sietett biztos a nagyot utolérni. Pécsi Rita előadásaira visszaemlékezve próbáltam egy játékot kitalálni. Figyelem, aki azt gondolná, hogy most aztán megnézhetem magam, miért nem fegyelmeztem őket, meg lesz ennek a következménye, ne izguljon. Olyan jó volt megértenünk, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztésével például az együttműködés képessége, vagy az empatikus készség nevelhető, növelhető. Mégis milyen jó, amikor nem ostorral kell ennek nekilátni, hanem használhatjuk a játék eszközét, ugyanis ez az egyik legjelentősebb dolog lehet a kezünkbe.

Szóval azt találtam ki, hogy versenyt hírdetek. Ki tud több kaját felszedni a földről, a végén megszámoljuk. Ilyen gyorsan és ilyen jó kedvűen még sosem láttam őket „takarítani”. Mi történt volna, ha a régi hozzáállásomat alkalmazom? Duzzogva és félgőzzel szedegették volna össze a cuccot a padlóról és a kényszerűség érzése lett volna rajtuk. Az rögződött volna bennük, hogy már megint a kicsi miatt „szívnak”. Ez vajon erősítette volna az egymáshoz való szeretetteljes kötődést? Az együttműködés öröme meg sem jelent volna. Mivel az érzelmeik pozitívak voltak irányomban is, így biztos vagyok benne, hogy sokkal inkább be tudták fogadni azt az üzenetet is, amit elmondtam nekik, hogy legközelebb figyeljenek oda és ne haggyák az ilyen felbontott zacskókat a kis testvérük közelébe. Ha sok ilyen apró esemény történik, akkor eszerint a szemlélet szerint eljuthatunk odáig, hogy a gyerekek képessé válnak arra is, hogy megfogadják ezt a figyelmeztetést, s mellette még mennyi minden növekedhet bennük! 

Így utólag visszanézve én is csak azért csináltam régen másképp, mert nem hallottam más alternatív eszközről. Talán ezt láttam, ezt hoztam otthonról, vagy csak ezt tudtam kitalálni a saját kútfőmből. Rendkívül hálás vagyok, hogy részt vehettem 10 nappal ezelőtt egy hosszú hétvégés előadássorozaton, ahol ilyen eszközöket kaphattam a kezembe Pécsi Ritátóla gyermekeim életre való neveléséhez. Még csak egy hete figyelek oda azzal a szemlélettel, amit úgy érzek, hogy talán sikerült megértenem, s máris radikális változások történtek. Én sokkal türelmesebbé váltam, valószínű azért, mert jobban érthetem a gyerekeimben lezajlódó folyamatokat, érzelmeket. A családban a hétköznapok hangulata nálunk nagyon ritkán volt idáig is rossz, de az utóbbi napokban határozottan érzékelhető lett az örömteli pillanatok számának drasztikus növekedése. S ebben az a szép, hogy nem azért ilyen a hangulat, mert minden meg van engedve a gyerekeknek. A szeretetteljes vezetés pozitív irányba segíti őket, ezt tapasztalom. Remélem, hogy minél ügyesebb leszek ebben és minél többet adhatok magamból nekik úgy, hogy az örömmel töltse el őket és közben megkaphassák azokat a támogatásokat, irányításokat, amire szükségük van még ilyen kicsi korban.

Lehet, hogy valaki úgy érzi, hogy ez neki zsigerből megy és nem érti, hogy minek ezt ilyen tudományosan vizsgálni. Mindannyiunknak volt olyan érzése az előadások alatt, hogy a tapasztalataink teljesen arról szólnak, amit megnéztünk a gyerekek korszakaiban, mégsem volt rend a fejünkben, csak egy tapasztalathalmaz. Engem kifejezetten segít, ha van egy rendszer a tudatomban is, mert akkor az ösztönösnél sokkal hatékonyabban tudok élni az élet adta törvényszerűségekkel, hiszen a kezembe kerülhet biztonsággal az irányítás, kiaknázva az összes lehetőséget, amennyit képes vagyok felfogni. Ha benszülöttekkel találkoznék egy szigeten, ők bizonyára sokkal többféle ennivalót tudnának adni nekem, mintha az életösztöntől hajtva megpróbálnám kitalálni, hogy mit ehetnék. Persze nem halnék éhen és ha elég sokat tanultam bioszból, nekiállhatnék akár még termeszteni is valamit, de mennyivel hatékonyabb lehetnék, ha minden lehetőséget kihasználnék, amit mások megfigyeltek és átadhatnak nekem. Gazdagothatnék a gasztronómiai élvezetekben. Tehát a cél nem csak a túlélés lehet a hétköznapjainkban, hanem a lelki gazdagodás is, visszatérve a családi élet témájához. Én ezért örülök, ha másoktól tanulhatok valamit.

Ahogyan azt már a mult heti bejegyzésemben is jeleztem, ezentúl minden hétfőn a Pécsi Rita által képviselt Kentenich pedagógia rendszerezéséből kiindulva fogom leírni élettapasztalataimat az emberi kapcsolatok ápolása, egészségmegőrzése, konfliktusok megelőzése, vagy megfelelő kezelése érdekében. Ha bárkinek van a fentiekhez hasonló esete, bátran írja meg, legyen minél gazdagabb a tapasztalatok kincsestára! Ezzel is erősíthetjük egymást. De azokat is ide lehet írni a hozzászólásokhoz, amikor olyan történik folyamatosan, hogy már valamit százszor elmondtunk, mégsem csinálják úgy a gyerekek. Hátha közös gondolkodással és a fenti szemlélettel valamit ki tudunk találni és bátoríthatjuk egymást.

Mit tehet a nevelő, ha valóban formálni akarja a személyiséget?

Pécsi Rita tanít

„Nem érted meg, fiam?!”
„Hiába mondom a gyereknek, mintha meg sem hallaná!”

Halljuk és mondjuk nap mint nap. Mint a pusztába kiáltott szó. Prédikálunk, s közben érezzük, hogy nem tudunk megváltozni, és gyerekeinkre, is mintha csak ideig-óráig tudnánk némi hatást gyakorolni. Vajon ennyi a szülői-nevelői hivatás? Panaszkodunk a rohanó és értékvesztett világra, a médiára, a hitelüket vesztett vezetőkre, de titkon reméljük, hogy lehet ezt jobban, „mesteribben” csinálni!

Míg egyfelől gyermekeink több területen imponáló tájékozottságra tesznek szert, addig egyre többször merülnek föl a felnőtt személyiségek tipikus deficitjei. Nevezetesen az agresszivitás, az érzéketlenség, a haszonelvű szemlélet, a kudarctűrés alacsony szintje.

„Abból, hogy valaki évfolyamelső, csak annyi következik, hogy az illető osztályzatok tekintetében kivételesen jól teljesít. Semmi nem derül ki arról, hogy hogyan viseli majd az élet viszontagságait. A beszűkült funkciójú iskola legfeljebb egy következő iskolafokozatra, de nem a morális és felnőtt életre való felkészítés színhelyévé vált”. (K. Arnold, D. Goleman)

A jelenség ma már szinte közhelynek számít, bár a viszonylag jó tanulmányi teljesítmények ideig-óráig eltakarják a tüneteket. Az egyik legsúlyosabb gondunk, hogy az iskolában tervszerűen fejlesztett IQ-érték „legjobb esetben is csak húsz százalékát teszi ki a sikert befolyásoló tényezőknek, nyolcvan százalék más erőkre vezethető vissza”. (D. Goleman)

A teljes ember személyiségének kibontakoztatása mindannyiunk legalapvetőbb célkitűzése. A jó ember és a jó szakember nevelésének eszménye, a boldog élethez szükséges készségek kifejlesztése nagy kihívás minden nevelő számára.

 

Mitől várhatjuk az igazi fordulatot?

A személyiség formálásának kulcsa az érzelmi háló. Minden tettünket érzelmek kísérik. Bármilyen hatás ér bennünket, érzelmekkel reagálunk, még akkor is, ha ez nem tudatos. (például: izzad a tenyerünk, kipirulunk stb.) Ám amíg ezekhez az érzelmekhez nem tudunk hozzáférni, addig nem számíthatunk hatékony együttműködésükre. Miért van ez így?

Az érzelmek megszámlálhatatlan pályán, hálószerűen kötik össze az idegrendszer minden pontját, mindent mindennel – ismereteket, észleléseket, ösztönöket, – a tudat alattit a tudatossal stb. Erről nevezték el érzelmi hálónak. Amely hatás ebbe az érzelmi hálóba bejut, mozgásba hozhatja az egész személyiséget, a viselkedést.

Az érzelmi intelligencia (EQ)

Mint az értelem, úgy az érzelem is sajátos, összetett adottság- és készségegyüttes. Az előzőt IQ-nak, az utóbbit EQ-nak (Emotional Quotiens), érzelmi intelligenciának nevezzük. Ez is, mint a jobban ismert IQ, fejleszthető. Sokan a szív intelligenciájának vagy egyszerűen jellemnek is nevezik.

Kiteljesedése azonban nem automatikus – mint például az ember biológiai érése –, hanem tudatos nevelői munka eredménye. Ha ez elmarad, akkor a képességcsírák elsorvadnak, elhalnak!

Az EQ a személyiség készségeinek mintegy a 80%-át teszi ki. A szervezett oktatás során szinte csupán véletlenszerűen fejlődik, hiszen az iskolai idő kb. 80%-át az IQ fejlesztésével töltjük.

Pedig az EQ-készségek legfőbb szerepe, hogy jól alkalmazzuk az ismereteinket. Itt dől el, hogy amit tudunk, azt mire fogjuk használni, vagy hogy egyáltalán alkotó módon tudjuk-e felhasználni a felhalmozott tudást.

Ilyenek például az érzelmek felismerése, képesség a megrendülésre, a felszabadult örömre stb., vagy a kíváncsiság, érdeklődés, motiváció stb., és a társas készségek is – kooperáció, vezetés stb.

Fontos megjegyezni, hogy ezek nevelhetők és fejleszthetők (lennének!). Ennek ellenére bizony számtalanszor úgy kezeljük őket, mintha sorsszerű, velünk született adottságokról lenne szó!

Ez az ember olyan finom, érzékeny természetű, derűs, együtt érző! Jó vele együtt lenni!”– vélekedünk. Nem beszélve arról, ha valakit vezetőnek, vagy inkább csapattagnak könyvelünk el. Pedig mindenkiben megvan a lehetőség, hogy nyitottságát, érzékenységét, alkalmazkodóképességét vagy éppen vezetési és együttműködési készségeit kifejlessze. Sőt, igen nagy nevelői hiba, ha ezt nem segítjük elő! Hiszen mindenkinek szüksége lesz arra, hogy például egy családot, egy munkacsoportot vagy akár csak a saját ügyeit, idejét kézben tartsa. A csúcsvezető is csak abban az esetben boldogul, ha képes elfogadni mások véleményét, csapattagként lemondani saját elképzeléséről, időnként beállni a sorba.

Hogyan nevelhető, fejleszthető az IQ és az EQ?

Az értelmi intelligenciát másképpen kell fejleszteni, mint az érzelmi intelligencia készségeit.

Az értelmi készségek (IQ) fejlesztési módja: magyarázat, megértés, belátás. Ezzel szemben az EQ készségei magyarázattal, belátással nem fejleszthetők.

Pedig legtöbbször ezt gondoljuk. Például: „Igazán jobban menne a matek, ha egy kicsit érdeklődőbb volnál!” De ki tudja magában az érdeklődést parancsra felszítani?

„Nem veszed észre, hogy átgázolsz mindenkin? Legyél már kicsit együtt érzőbb!” stb. – hallani sokszor. Téves módszerekkel próbáljuk az érzelmi intelligencia készségeit megtanítani”. „Prédikálunk” róluk. „Hogy lehet így viselkedni, mikor már százszor megmondtam?” Kétszázszor is megmondhatjuk, mert az EQ-készségek belátásos úton nem nevelhetők!

Akkor hogyan? Átélt élménnyel, megélt mintával, tapasztalattal, alkotó tevékenységgel. Érzelmi megérintettség nélkül nincs fejlődés. Ez a mozgásfejlődéshez hasonlít talán legjobban, amiről mindannyian sok tapasztalattal rendelkezünk. Az úszás mikéntjét sokáig magyarázhatom, ha a gyermek nem tapasztalhatja meg „igazi” vízben, méghozzá sokszor, néha el-elmerülve, akkor nem jut semmire. Vagy: amikor a baba járni tanul: nem magyarázzuk neki, hogy hogyan kellene, azt sem mondjuk, hogy „indulj, meglátod, hasznos lesz! Az életnek tanulsz…” Ehelyett mi történik?

Sok jó mintát lát. „Mindenki, akit szeret, jár!” Az érzelmi tanulás során is hatalmas jelentősége van a mintának. Mindenki keresi ezt, s ha egy gyerek csak magyarázatot kap, akkor számára az lesz a mérvadó, amit például a tv-ben látott, mert érzelmileg az érintette meg. Krízishelyzetben viszont nem az értelem szerint döntünk, hanem a belénk ivódott mintákat követjük!

A mama elérhető, kedvesen hívogatja őt: gyere! „Kinézi” belőle a teljesítményt, s ha kell, szinte észrevétlenül segít.

A következő fokozat: a sokszori elesés. Mégis, minden kicsi sikert óriási örvendezés, biztatás követ: „Ügyes vagy, gyere! Sikerülni fog! Felhívjuk a nagymamát!” – És ugye egyszer sem mondjuk neki: „Már ezerszer megmondtam, hogy állva kellene maradnod! Figyelj oda! Egyensúlyozz!” Szabad tehát tévedni is!

A folyamatos megerősítés, a különböző „terepeken” szerzett tapasztalatok által.

Miért felelős az érzelmi intelligencia?

Érzések azonosítása és megkülönböztetése magamban és másokban is.Haragszom? Megsértődtem? Vagy csak fáradt vagyok? Sok feszültség alapja, hogy feltételezünk egy érzést: „Azt hittem, hogy haragszol rám / Azt hittem, hogy megsértődtél…”, és annak alapján megengedünk magunknak egy beszólást, mire a másik visszaszól, mert nem érti, miért kapta a sértést. Már kész is a konfliktus, mert helytelenül azonosítottuk egymás érzéseit, arcvonásait, viselkedését.

Azonosulás, empátia

Együtt érezni, együtt rezdülni. Együtt sírni, vagy örülni. Fejleszthető, de csak élmények útján.

Moralitás

Ami érdek nélkül jó. Például segíteni annak, aki biztosan nem tudja majd viszonozni, imádkozni az ellenségeinkért, áldozatot hozni, vagy akárcsak megtisztelni az érkezőt a szép terítéssel, vagy egy alkalmat az ünneplő ruházattal. Haszonelvű társadalmunkban ez enyhén szólva fejlesztésre szoruló készségterület.

Mintát kell tehát adni, lehetőséget, hogy kipróbálja magát a gyermek, és szinte észrevétlenül segíteni abban, hogy ezek a próbák sikeresek lehessenek, örömöt jelentsenek. Ahogyan ezt a járás tanulásánál is tesszük. Ez rengeteg idő, annál mindenesetre több, mint ha elmagyaráznánk neki, hogy „gyerekek, a dolgokat meg kell osztani egymással, ez nagyon szép és fontos”. Ezt még egy óvodás is pár perc alatt megérti. Csakhogy nem következik belőle semmi.

ccdc9739c83f032bb1c664f00a4afaf7_XL

Ne felejtsük el, hogy az EQ készség, tehát nem belátásos úton, hanem tapasztalatokkal fejlődik!

Motiválhatóság

Kíváncsiság, érdeklődés, munkakedv, játékkedv, sőt az életkedv is ide tartozik.

Látszatra vannak nyitottabb gyerekek, és olyanok, akik kevésbé érdeklődők. Ez is nevelhető, mindenkiben meglévő hajlandóság. Ne felejtsük el, hogy az EQ készség, tehát nem belátásos úton, hanem tapasztalatokkal fejlődik! Nincs kevésbé nyitott gyerek, hanem sok, sajnos „már csukott” gyerek van, akiben a nyiladozó kíváncsiságot bedugaszolták.

Játék, humor

Tévedés ez: van, akinek van, és van, akinek nincs. A tény az, hogy ez is készség, érdemes tehát megfelelő tréninglehetőséget biztosítani a fejlődéséhez, ha kreatív, oldott, rugalmas felnőtteket szeretnénk nevelni. Hancúrozások, tréfás mesék, szójátékok, jelmezek stb.

Nyitottság

Kilépés a zárt én világából. Az áhítat, a transzcendencia is ide sorolható. Készég annak a felismerésére, hogy valaki áll fölöttem, mellettem, akihez szabad akarattal kötődhetek. Ez a kötődésképességnek is az egyik alkotóeleme, ami szintén komoly válságban van korunkban. Jelentősen befolyásolhatja az a tapasztalat, ha a gyermek a közös élmények során átéli, látja a nevelőjét, hogy az nyitott lélekkel viszonyul a környezetéhez, szívesen alakít ki „önkéntes függő” viszonyt házastársával vagy barátaival, vagy továbblépve, hitében szívesen ismeri el az önmaga fölött álló isteni hatalmat, és mindez örömmel tölti el őt.

Kapcsolatteremtés

Tudok-e nyitni, kezdeményezni? A szülők hatása ebben is döntő. Látnak-e gyermekeink ép, természetes kapcsolatteremtést és ápolást? A családok legtöbbször zárt, ügyintéző körben élnek. Hányszor láthatják a gyerekek édesanyjukat a piacon, a postán, vagy egyéb helyeken, amint megszólít valakit, vagy amikor őt szólítják meg? Az iskolában legfeljebb véletlenszerűen foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Mikor, kivel fogják gyakorolni, hogy miből áll a kapcsolatteremtés, hogy ne magadról beszélj először fél órát, hanem kérdezz, nézz a szemébe stb? Sok munkahelyi tréning szól ma már erről, mentjük a menthetőt. Sajnos ekkorra már sok téves gyakorlatot kialakított a személyiség. Mi volt a minta? A kapcsolatok hiánya – tehát az elszigetelt megoldások -, valamint a média kétes értékű világa. Jól megfigyelhetjük ezt egy spontán összeverődő társaság suta-agresszív kapcsolat felvételi technikáin, vagy a lazább közösségek tagjainál, akik mind arra várnak/vágynak, hogy majd velük valaki kapcsolatba lép. Mintha ez is egyfajta szolgáltatás lenne, nem pedig egy fejlesztést igényelő készség!

Stressz- és konfliktuskezelés

Mi más is a mindennapi nevelés, mint stressz- és konfliktuskezelés, szülő és gyermek részéről egyaránt! Ez is az érzelmi intelligenciához tartozik, tehát annak megfelelő gondozásban kell részesülnie.

Kritika kezelése

A kritika minden embert lénye legmélyén érinti, mert az elfogadottsága vagy a kirekesztettsége forog kockán. Ezért kell és lehet megtanulni azt, hogy ne sértődéssel, sértéssel, agresszivitással válaszoljunk, sőt azt is, hogy hogyan lehet valóban építően és nem leépítően megfogalmazni véleményünket. A kritika kezelését élményeken, jó mintákon keresztül tudjuk csak lassan, – és bizony nem könnyen – kiművelni, ellesni.

Indulatkezelés

Minden gyerek gyerekesen haragszik (odavágja, nem szól két napig, hiszti stb.). Meg lehet tanítani, hogy ezt kezelje, de nem belátással, magyarázattal, és főleg nem ordítással. Sok idő, gyakorlat és jó minták szükségesek hozzá. Rengeteg felnőtt is háromévesként kezeli az indulatait. (Kiabál, másra zúdítja, vagy magába fojtva belebetegszik.) A haragkezelés sem csupán vérmérséklet kérdése („ami a szívemen, az a számon” – felkiáltással, „én már csak ilyen vagyok, mit lehet tenni?”), hanem komoly nevelői lehetőség, aminek gyümölcsei hosszú távon felbecsülhetetlen értékűek.

Vágyteljesítés késleltetése

Az indítékkal való dacolás képességét is fel kell növelni. 23 évesen nem kérhetjük számon, ha nem tanítottuk meg rá. Az önfegyelemnek, a várakozásnak óriási jelentősége van az életünk minden területén. Indulatkezelés, együttműködés, pontosság, iskolai tanulmányok, párválasztás, gyereknevelés, egészség, hitfejlődés stb.

Az első lépéseket már kisgyermekkorban meg kell tenni. Apránként, teljesíthető mértékben. Sajnos a mai korszellem teljes mértékben igyekszik kiküszöbölni a várakozást. A fogyasztói piacon az lesz a befutó, aki a leggyorsabban teljesíti a vágyainkat. „Azonnal! Miért ne? Éjjel-nappal!”

Szinte nincsenek már életszakaszokhoz köthető juttatások, lehetőségek, nem kell semmire várni, hogy „elérkezzen a nap”. Ezt a fontos készséget tekintve óriási lépéshátránnyal indul a mai ember. Tipikus eset például, amikor még szinte járni sem tud gyermekünk, de már biciklit hozott a nyuszi… Még mielőtt a vágy megszülethetett volna, már be is teljesült. Ebben az esetben tehát nem arról van szó, hogy kiszűrjük a negatív tényezőket (hiszen a kerékpár remek dolog, sőt szükséges is), hanem hogy életünk természetes részévé válik-e, hogy adott esetben jó és számunkra elérhető dolgokról is le tudjunk mondani egy nagyobb jó kedvéért. Ezt szolgálja jó esetben minden böjtölés, minden apróbb önfegyelmezés is, amelynek eredményeként amikor tényleg le kell mondani valamiről, akkor azt nem frusztráló helyzetként éljük meg, hanem „edzett harcosként” megküzdjük a csatát önmagunkkal és a körülményekkel.

Kiváló tanulási lehetőség a játék is. Játék közben sokféleképpen átélhetjük, hogy most várni kell. Amíg 6-ost dobok, vagy a bújócskában, amíg megtalálnak, a körjátékban, hogy engem válasszanak, a csapatjátékban, hogy helyzetbe kerüljek stb. Amit játszva megtanulhat(na) minden gyermek, azt hiába magyarázza később bölcsen az apuka: „Fiam, tanuld meg, hogyvannak dolgok, amikre várni kell, amit nem kapsz meg rögtön…” A nagy egyéniségek imponáló önkontrollja sem a 40 napos böjttel kezdődött!

Egymásra figyelés

Megtanulni, hogy benne van a világomban a másik ember is. Ennek a képességnek hétköznapi megnyilvánulásai szinte észrevétlenek maradnak. „Arrébb ülök, hogy elférj”. „Nem kapcsolom fel, hogy ne zavarjon”. „Nem mondom, mert tudom, hogy fájna”. Inkább a hiányuk szokott érzékenyen érinteni. „Nem veszi észre, hogy milyen zavaró a viselkedése? Hogy lehet ilyent kérni?” Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem szükséges a gyakorlás, hiszen ha majd akarjuk, akkor úgyis oda tudunk figyelni egymásra. Aztán belép az ember egy házasságba, és elhatározza, hogy figyelni fog élete párjára, de ha addig nem tanulta ezt meg, akkor nem számíthat nagy sikerre! Akkor kezdi el gyakorolni a készséget, amikor már alkalmazni kellene. Nem kis megterhelés ez egy induló családban! Sajnos ez a készségfejlődés sem automatikus, nem is kizárólagosan akaratfüggő, így nem fog menni egyik percről a másikra.

Rendkívül jó és kivételesen élvezetes tanulási szituáció e tekintetben a kamarazenélés, a kóruséneklés, a társastánc is. Úgy veszek részt a közös produkcióban, hogy a saját hangomra figyelek, de közben állandóan harmóniában maradok a többiekkel. Észre sem vesszük, és még a lélegzetünk is összehangolódik!

Együttműködés

Nem ugyanaz, mint az előző. Első lépcső észlelni, hogy a másik mit érez. A második lépcső arra ráhangolódni, majd dönteni kell, hogy elindulok-e felé. Ezen a ponton jön létre az együttműködés. Talán már nem is szükséges részletezni, hogyan fejleszthető ez a készség! Közös alkotás, zenélés, szerepjátékok, társasjáték, sport (csapatban), közös munka, meglepetés szerzése valakinek, s mindezek mintaként való átélése.

Nonverbális közlések (testtartás, mimika, hangszín, tekintet stb.)

Érzelmi jelzéseink 90%-át nem szavakban közöljük. Ezeknek a jeleknek azonosaknak kell lenniük a kimondott szavakkal és a viselkedéssel, csak akkor lesz egyértelmű a közlés, hiteles a személyiség. Ezek is fejleszthetők (megfigyelés, színház, szituációs játékok, drámajáték, társasjátékok – activity stb.).

Legkésőbb állásinterjúra történő felkészítő kurzusokon találkozunk ilyen tartalommal. A gyorstalpaló előadások hatásfoka sajnos legtöbbször csak ideig-óráig tartó máz kialakítására elegendő. („A keresztbe tett karok elzárkózást jelentenek. Kézfogásod legyen határozott, jó, ha az illető szemébe nézünk,” stb.)

Fantázia, kreativitás

A képzelőerő, az alkotó gondolkodás nem az ismeretek mennyiségétől függ elsősorban, hanem a gazdag érzelemvilágtól.

„A beszűkült tudós mit csinál? Egymás mellé pakolgatja a megszerzett információtéglákat, és nem jön rá, hogy ezeket egymás tetejére is lehet rakni. Akkor leszünk kreatívak, ha rájövünk, hogy ezekből építeni is lehet egy újabb dimenzióban, és a szükséges habarcs nem más, mint a gazdag belső világ”. (Freund Tamás)

Nos, a fentiekben igen sok, talán magától értetődő tartalomról beszéltünk. Tulajdonképpen éppen ezért is van nehéz dolgunk, mert azt hisszük, hogy mindezekre nem kell külön odafigyelni.

Gyakran jut eszembe ezzel kapcsolatban egy kis történet: Új pap kerül a faluba. Az első vasárnap nagyszerű prédikációt tart. A hívek elhíresztelik, hogy érdemes meghallgatni őt…Jönnek is, és lám, a lelkész megint elmondja ugyanazt a beszédet. Nagy meglepetésükre a következő vasárnap is elmondja ugyanazt, és ez még néhány héten át megismétlődik, mígnem egy atyafi veszi a bátorságot és megszólítja őt a sekrestyében: Plébános úr! Igazán nagyszerű, amiket mond, de árulja el, miért mondja hétről hétre ugyanazt? Erre a pap csodálkozva ránéz és így szól: Miért? Már csinálják?

Kedves Olvasó! Ha bármi megérintette a fentiekből, egy kis lépést már ma is tehet, kívánom, hogy sok öröme legyen benne, akár önnevelésről, akár házastársi vagy munkakapcsolatról, akár gyermeke neveléséről is legyen szó! Az érzelmi intelligencia fejlesztése nem csupán hasznos, hanem legtöbb esetben rendkívül élvezetes tevékenységeket jelent! Kalandra fel!

A lélek mozgását kísérni

Hetek óta dolgozom egy sorozaton az önbecsülésről. Egy éve szeretnék írni a témában és csak mostanra jutottam el odáig, hogy elkezdjem rendszerezni a gondolataimat és az összegyűjtött anyagot. Elég sok minden gyűlt össze, úgyhogy az írás is lassan megy, egy csomó új gondolatom is van és a gyerekeknek is szünet volt (Petinek most is, mert köhécsel még), azt meg elhatároztam, hogy a szünetben csak velük leszek, semmi írás, csak az emaileket olvasom.

Most, hogy már majdnem megvagyok, minden borul. Tegnap ugyanis egy nagyszerű előadáson jártam, erről szeretnék írni most, mert nem tudom kihagyni, az élményt frissen kell megörökíteni! Egy hét alatt (valamikor októberbet, friss az élmény tehát)  olvastam el Uzsalyné Pécsi Rita összes könyveit a keresztény nevelésről. Hétfőn aztán kiderült, hogy Rita előadássorozatot tart “Mesterségünk (legyen) a nevelés!” címmel, tegnap volt az első előadás. Rita alapította azt a sulit, ahová Nórit szeretnénk beíratni, itt a kapcsolat.

A keresztény nevelésről mindenki gondol, amit gondol, sok jót általában nem szoktak róla gondolni. Hiába, nem zörög a haraszt… Rita előadásai és könyvei alapjaiban söprik el azt az előítéletet, hogy a keresztény nevelés abszolút konzervatív, nem veszi figyelembe a pszichológia és az antropológia felfedezéseit és egyáltalán, túl autoriter, túl szigorú, túl puritán, túl agyabugyálós, szájbarágós, merev és persze mindezekből következően recseg-ropog. Nem! Rita olyan szépen beszélt az ő szavaival élve a “lélek mozgását kísérő nevelésről”, hogy öröm volt hallgatni.  Erről írnék most pár sort.

“Akarom a jót s a rosszat teszem. Miért van ez így? Avagy: fejleszthatő-e az érzelmi intelligencia?”

Ez volt a tegnapi előadás címe. Alcím pedig: az érzelem a pedagógia C vitaminja. Megbeszéltük, hogy az érzelem szó (e-motere vagyis mozgatni) a mozgatórugója az életnek, embernek, mindennek. Rita kifejtette, hogy sok sok tévúton elkóborolva a kereszténységnek is fel kell ismernie, hogy az érzelemvilágunk komplexen, sűrűn és elválaszthatatlanul szövi át a tudatot, a tudatalattit, az érzelemközpontok  fizikai értelemben pedig a szürke és fehérállományt hálózzák be és tartják egyben. Az érzelem egy kulcspont, egy sarokkő a gyereknevelésben is.

Ez így még önmagában nem mond sokat. Tovább is megyünk, két irányban. Van ennek a témának egy olyan iránya, amiről majd később írok, az önbecsüléssel összefüggésben. Ez az irány majd arra visz minket, hogy az érzelmeinket át kell élni, meg kell ismerni, beléjük kell merülni, hogy elvégezhessék a dolgukat. Ez az egyetlen és kizárólagos módja, hogy ne az érzelmeink uralkodjanak rajtunk.

Rita azt mondja, hogy a döntéseink 30%-át gondoljuk át racionálisan, 70%-ban az érzelmeink “rángatnak minket dróton”. Az arány javítható, mondja Rita. Virginia Satir viszont egyenesen azt állítja, hogy elérhető (sőt, erre is kell törekednünk, egy jó önismerettel rendelkező embernek simán megy)  az az állapot, mikor valaki utat enged érzelmei átélésének, aztán (pont ezért!) képes érzelmeitől teljesen független döntést hozni.

Ez persze tökéletesen ellentétben áll a “Ne érezz így!, Haragudni bűn!, Ne sírjál már!, Dühösnek lenni tilos!!, Ha irigy vagy, akkor az egy ostorcsapás az Úr Jézus testén!!!” és hasonló nonszensz baromságokkal, amit bizonyos körökben keresztény nevelésnek neveznek. “Te csak legyél jó! A jó gyerekeket szereti az Isten! ” Remélem, sokan keressük az alternatívát az érzelemelnyomó, jó és rossz érzelmeket megkülönböztető dualizmus helyett!

No, de rátérek arra a témára, amiről végül is írni szeretnék.

A nevelhetőség kérdése

Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy a mai kutatások azt mondják, hogy a gyerek valamilyen öröklött adottsággal indul neki a nagy életnek. Az egész kép 20%-át teszi ki az öröklött adottság. Velünk jön, de nincs betonba öntve. Ehhez jönnek hozzá a készségek. A készésgek legfontosabb jellemzője, hogy nem szakáll. Nem nő, fejlődik magától ugyanis. Nevelhetőek, képlékenyek, fontos, hogy jó kezekben legyenek.

Kognitív készség: 20%. Ez az IQ. A mai iskola rendszer ezt fejleszti elsősorban, mondhatni, kizárólagosan. A kognitív készségek egyik fontos jellemzője, hogy egyszer kell megérteni, belátni és utána kész. A szinapszis létrejön, aztán jól van. A gyerekek nem fognak könyörögni, hogy mondjuk el nekik mindennap a Pitagorasz-tételt. Felfogta, érti, mehetünk tovább.

Az összes többi készség (maradék 60%) nem így működik. Lássuk, mik ezek:

Affektív készségek: ez a “ráhangolódás” készsége, a konkrét érzelmi készségek. Ide tartozik pl. a humor értése. De az érzelem értése is. Az átélés. Az átérzés. Az együttérzés. Ezeket nem lehet a kognitív készségekhez hasonlóan magyarázni. Mikor az affektív készségeket kognitív módon tanítjuk a gyereknek, akkor papolunk.

“Hogy mondhatsz ilyet?!, Hogy lehet ilyet csinálni?, Hát nem veszed észre, hogy fáj neki? Kérj bocsánatot tőle! Lásd be, hogy rossz voltál!” Az affektív készségek kognitív módon történő tanítása csak optimális esetben jár semleges eredménnyel. Sajnos a papolással (főleg, ha büntetjük is az affektív készségek kialakulásának késlekedését) azt érjük el, hogy a gyerek ilyesmiket tanul: Ha azt mondom, bocsánat, akkor nem kapok pofont (sunnyogás). Ha ilyet csinálok, akkor rossz vagyok (önértékelési zavarok)! És nem is akarom sorolni, főleg, mert fáj, hogy évekig ilyesmiket tanítottam a gyerekeimnek, és még manapság is rajta kapom magam, hogy sunyinak nevelem. Meg az önértékelésében kárt teszek. Rákiabálok. Piszkálok, noszogatom, nyaggatom...Csöpög az eresz! –  mondja a Biblia! Beszédes a kép! Belátásra buzdítással ez a terület meg sem moccantható.

Konatív készségek: ezek a mozgósító erejű készségek, ide tartozik a kíváncsiság (igen, ez is egy készség), a játékkedv, az életkedv, a munkakedv, ebből a területből nő ki majd a kitartás, a motiválhatóság, érdeklődés. 

Szociális készségek: a személyközi készségek. Ide tartozik a kooperativitás, az egymásra figyelés, a kapcsolatteremtés és -kezelés, a vezetés.

Kérdés akkor, hogy a “falra hányt borsó” tipikus eseteiből hogyan lábaljunk ki és hogyan fejlesszük akkor ezeket a készségeket? Gondolom, semmi újat nem árulok el: élmény, tapasztalat, azonosulás, mintakövetés, megrázó, katartikus élmények, azonosulási minták ezerrel!

No, és akkor itt jön be a szülő szerepe (meg a pedagógusoké, sokan voltak tegnap). A gyerek ugyanis követi a mintát, bármilyet is élünk elébe. A számunkra nem tudatosított mintát is hűségesen követi, magyarul a hülyeségeinket is. Itt látom a szülők feladatát, és Rita is azt mondja, hogy a nevelés először önnevelés. Vagy legalábbis párhuzamos nevelés és önnevelés. Önismeret. A gyerekem nevelődése az én önismeretem fejlődésétől is függ. Együtt járjuk ezt az utat, és nekem nem az a dolgom, hogy a gyerek előtt egy tökéletesség látszatát keltő, a hierarchiánkra folyamatosan emlékeztető merev példa legyek, hanem egy hiteles önnevelő nevelő. 

Beszéltünk még a jobb agyfélteke szerepéről, ami az érzelmi háló fő mozgatója. Szerintem mindenki hallott már erről a témáról, nem akarom részletesen kifejteni, csak egy -két dolgot emelnék ki.

Jobb agyféltekei funkció, erősség, képesség a nézőpontváltás képessége. Nem tudom, mennyire jött át itt a blogon, de szegény bibliaórás társaimnak szerintem biztosan nyilvánvaló, hogy egy idő óta nagyon izgat engem ez a téma. A rugalmasság kontra merevség, a nézőpontváltás kontra meggyőződésbe kapaszkodás (jó az, persze, de ha már csimpaszkodás, “dobozokban” gondolkodás, akkor biztosan kóros). Örömmel hallottam, hogy ez is egy készség, ami fejleszthető. Ide tartozik az egyidejű, átfogó látásmód, az áhítat, transzcendencia, spiritualitás…

Na, most már tényleg mindjárt vége, egy utolsó gondolat, ami a fenti bekezdésből következik. Az jár a fejemben, hogy vajon nem tettük-e át a kereszténységünket is a bal agyféltekébe? Belátással akarunk Istenkapcsolatot teremteni. Az erkölcsi szabályokat kognitív módon remekül kezeljük, megtanuljuk, belátjuk, aztán mit kapunk? Egy jóember-csináló gyárat. A kereszténység egy erkölcsi rend lesz, amit Istennel legitimáltatunk (Isten nem nagyon kell másra, csak arra, hogy azt elmondhassuk mindenkinek, hogy ezt a jóembercsinálást Ő találta ki). A másik, hogy a nézőpontváltás (Változzatok meg értelmetek megújulásával, írja a Római levél szerzője, nekem ez a párhuzam most nagyon tetszik) képessége nélkül, a rugalmasság nélkül nincs fejlődés. Nincs tehát mozgás az Úton, aki az Úr Jézus….csak az Út sepregetése marad. Azt lehet egy helyben állva is csinálni. Mi lesz akkor ebből? Egy merev ideológia. Mi tudjuk az Igazságot, az Igazság pedig az, hogy aki a dobozban van, az keresztény, aki meg nincs a dobozban az a Pokolban fog égni örökre. Ez a bal agyfélteke Evangéliuma! A jobb féltekéjé meg ez: az Igazság az Úr Jézus. Az Igazság egy személy, nem pedig igehelyek (szabadon válogatott és bölcs belátással értelmezett) csokrai.

És a spiritualitásról, szimbolikáról már nem is beszélek, a bal agyféltekében ezek nem működnek és kész. Marad a lelkiismeret, mint Isten szava. Ezt sosem értettem, csak nem mertem megkérdezni (Légy jó, Livi, ilyeneket nem kérdezünk, az Istenben nem kételkedünk!!!.) Ha Isten velem csak arról akar beszélni, hogy mit csinálok jól és mit nem (lásd: lelkiismeret), hát akkor kösz, nem. Sokan emiatt fordítanak hátat a kereszténységnek, pedig nem erről szól, jaj, dehogy is! Ha a lelkiismeret Isten szava, akkor Jézus csak erről beszélt volna. Hogy mi a jó és mi a rossz. De ő meg nyolc boldogságról beszél…belátással nem érthető, hiába.

Szóval azt gondolom, hogy ez marad nekünk, amikor “elkognitívkodjuk” (jujj, de csúnya szót alkottam!) a kereszténységet. A bal agyféltekés kereszténység marad.

 

Ez egy nagyon részleges és töredékes átadása annak, ami tegnap este elhangzott, jócskán fűszerezve a saját gondolataimmal. Az általam vázolt bal agyféltekés kereszténység egy leegyszerűsített hipotézis, nem a valóság, csak elgondolkodásra késztet, remélhetőleg. Sok minden kimaradt, pl. a mozgás, a készségek egymásba fonódó hálózata, a mélységek és magasságok, ahová el kell kísérni a gyereket és arra törekedni, hogy mihamarabb elengedhessük a kezét…rengeteg példa a gyakorlatban a papolást helyettesítő, valóban hatékony és célt érő módszerekről otthon és a gyerekközösségben…a teljesség igénye nélkül íródott, esetlenül, azért fogadja mindenki szeretettel! Arra gondoltam, hogy megörökítem itt az előadássorozat minden darabját, hátha lesz rá érdeklődés.

dr. Vida Livia

Köszönet

“Kedves Uzsalyné Pécsi Rita!

Tegnapi, a Tudásközpontban tartott előadása egyszerűen frenetikus volt… Azok közé az előadók közé tartozik, akinek az előadásán egyszerre sír és nevet az ember… Sokat gondolkodom a második babán, a tegnapi előadása és személye tett 5 strigulát az igen mellé : ) Szeretettel gratulálok, és köszönöm! Üdvözlettel: Sz. K.”