Cikkek - írások

“Kedves Rita!
Egy anyuka vagyok a ma esti ovis előadásról. Csak röviden szeretném megköszönni amit kaptam! Már többször hallottam Önt, s mindig lenyűgöz amit, és ahogyan mondja.
(Múlt hétvégén az ország egyik igen neves meseterapeutája kurzusán vettem részt másfél napig, a szülőséggel kapcsolatban. Meg kell mondjam, hogy a ma esti másfél óra alatt 100-szor többet kaptam, mint a másfél nap alatt.)
Talán azért is érintett érzékenyen, mert 6 osztályos leánygimnáziumban érettségiztem, s sokszor 6 hetente láttunk 300 km.-re lévő szüleinket ezekben a kritikus években… Olyan szívesen hallanánk a következő előadásban ezekre az élethelyzetekre öleteket, igaz ezek már biztosan igen ritkák.
Még egyszer nagyon-nagyon köszönöm! Fantasztikus missziót választott! Sok erőt hozzá!
L. K. Zs.”

Köszönjük az előadást, mély nyomot hagyott bennem.

Annyit meséltem róla otthon, hogy a legközelebbire párom és lányunk is kedvet kapott.

Szeretettel ölellek: K M

Lélekmozgás-, kötődés-, bizalom-, szövetség- és eszménypedagógia. Ezek alkotják Uzsalyné Pécsi Rita Josef Kentenich atya pedagógiai rendszerére épülő módszertanának öt főrészét. Kentenich atya – az idén százéves Schönstatt mozgalom alapítója – nevelői gondolkodása és gyakorlata korát megelőzve olyan irányokat jelölt ki, amelyeket ma messzemenőkig alátámaszt a modern neveléstudomány vagy az agykutatás.  Mindezek mellett egyszerű szemléletmódot nyújt, melynek segítségével megoldást találhatunk mindennapi nevelési, önnevelési és életvezetési problémáinkra. Erről beszélgettünk Pécsi Ritával, aki maga is gyakorló szülő, pedagógus és önnevelő feleség.

Régóta a Schönstatt családmozgalomhoz tartozunk, amelyből sokat merítettünk mind a házasságunk, mind a családi életünk terén. Négy gyermeket neveltünk, iskolát alapítottam és vezettem, művészetpedagógiából doktoráltam, a Pécsi Tudományegyetemen pedig általános módszertant tanítottam. Az életemnek tehát meghatározó része lett a nevelés témája. Apai örökségem az elv: a pedagógiában a legfontosabb, hogy „jó embereket neveljünk”. Sok tehetséges hallgatónak tanítottam általános módszertant az egyetemen, de a legtöbbjük elakadt ott, hogy nem tudta a tananyagot megfelelően, életszerűen átadni az adott korosztálynak. Ezen szerettem volna segíteni. Így ismertem meg egy Kentenich atya pedagógiájából készült egyetemi jegyzetet, amely többször is hangsúlyozza, hogy a Schönstatt nem csupán család-, hanem nevelési mozgalom is. Ezt magam is megtapasztaltam. Ez a családban és intézményben egyaránt megvalósítható pedagógia az ember személyiségfejlődését messzemenően figyelembe vevő gondolkodáson és gyakorlaton alapul.

– Kentenich atya öt fő területet jelölt meg, amelyek szükségesek ahhoz, hogy teljes embert neveljünk. Melyek ezek, és milyen az egymáshoz való viszonyuk?

– Ennek szemléltetésére a küllőket és a kereket szoktam említeni, mert az egyes területek között nincs rangsor. Hol az egyik, hogy valamelyik másik kerül felülre, ahogyan a kerék forog. A kerék agyában találhatók azok a tartalmak, amelyek mindegyik területen ugyanolyan fontosak. Először a mozgás- – a lélek mozgását kísérő – pedagógiát szoktuk átgondolni. Ismerni kell ugyan is, hogy milyen életmozgások zajlanak egy gyermekben az egyes életkorokban. Nem a fejlődés-lélektani szempontokra gondolok, hanem arra, hogy mindig el kell kapni azokat a lehetőségeket, amelyekre aktuálisan „nyitva áll az emberben az időablak”. Ezt hívja Kentenich atya mozgáspedagógiának. Ezután következik a bizalom pedagógiája. Az életmozgás következtében létrejövő minden váltás, változás krízissel jár, amelyet általában nem akarunk elfogadni. E krízisek megélésében és a továbblépésben a bizalmi légkörrel tudunk a legtöbbet segíteni nevelőként. Mert elsősorban nem módszerekkel, eszközökkel, hanem légkörrel nevelünk. A bizalom légkörének kialakításához gyakorlati támpontokat nyújtunk. Áttekintjük, mi szükséges például ahhoz, hogy a kisgyermekben kialakuljon az ősbizalom, hogy a kisiskolás önállósodjon, vagy hogy biztonságban érezze magát a serdülő. A harmadik terület a kötődés pedagógiája, amellyel mostanában sajnos alig foglalkozik a szakma. Kentenich atya ezzel szemben ki merte jelenteni, hogy kötődés nélkül nincs nevelés. A mai társadalom egyik fő problémája a kötődésre való képtelenség: egész nemzedékek nőnek fel úgy, hogy tagjai félnek, illetve nem tudnak biztonsággal kötődni. Ha nincs személyes kapcsolat és ráhangolódás két ember között, akkor sem a családban, sem az intézményekben nem fog működni a nevelés. (Tudjuk, hogy ma már a – divatos kifejezéssel élve – „top menedzsment” is a kötődésre és a bizalomra épít.) Az egyetemen, ahol tanítottam, a szülők körében és a számos továbbképzésen részt vevő kollégákkal folytatott beszélgetések során is azt tapasztaltam: sokszor előfordul, hogy elméletben jól tudunk valamit, ám a gyakorlatban mégis másképp cselekszünk. Kentenich atya ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: mindig is híd akart lenni a tudomány, a teológia, a pszichológia és az élet között. Nyomdokaiba szegődve én is ezt a hidat próbálom építgetni. Reményteli például, hogy a modern lélektan kimutatta: a kötődés nem adottság, hanem készség – tehát kialakítható, formálható a nevelés során.

A kötődést a szövetség pedagógiája követi. Ez a pedagógiai rendszernek a természetfelettire vonatkozó része, ami személyes kapcsolatépítést jelent a transzcendens világgal. Hozzáteszem, a szövetség pedagógiája által építhetők ki minőségi kapcsolatok a többi emberrel is. Ezt is tanulni lehet, és kell is. Az ötödik küllő a Kentenich-módszer kerekében az eszménypedagógia, amelyről szintén nagyon keveset hallhatunk a szakmán belül. Leginkább talán a tehetség- és motivációkutatás érinti ezt a témát. Ahogy az atya fogalmazott: minden teremtményben megtestesül Isten egy-egy gondolata, kívánsága. Ez adja az ember eredetiségét. Isteni küldetése ellentmond a sodródó tömegember-létnek, és hatékony védelmet is nyújt ellene. Az ideálpedagógia révén segíthetünk a gyerekeknek rátalálni „az én legboldogabb formájára”. Bevallom, ezzel bajlódtam a legtöbbet, mert a szakirodalomban még csak hasonló sem szerepel, pedig ez a mindennapi nevelés egyik kulcskérdése.

– Hogyan lehet hatékonyan átadni mindezeket az ismereteket?

– Minden nevelés alapja, hogy mit tesz és mit képvisel a szülő, a pedagógus. Mert elsősorban nem tartalmakkal, hanem azonosulással nevelünk. Comenius szerint: „Amit teszel, az olyan hangosan beszél, hogy nem hallom tőle, amit mondasz!” Tehát: irány az önnevelés! Ezen túlmenően pedig nagyon fontos, hogy ne csak az intellektust fejlesszük, hanem az érzelmekre is hassunk, mert csak így segíthetünk a teljes emberré válásban. Ne feledkezzünk meg arról, amit a tudomány ma már egyértelműen állít: döntéseink hetven százalékát az érzelmeink hatására hozzuk meg. Nagy a baj, ha ez az érzelmi háló szakadozott, satnya vagy egyenesen használhatatlan – ahogyan manapság gyakran tapasztalható számos felsőfokú képzettséggel rendelkező ember esetében is.

– Szélsőséges – helyenként átpolitizált – nevelési irányzatok léteznek ma egymás mellett Magyarországon. Hol foglal helyet ezen a palettán a Kentenich-pedagógia?

– Elfogultság nélkül állíthatom, hogy ez a módszer valóban „középen” van. Sokféle kihívás elé állított az élet, ezért több módszert, alternatív pedagógiát is át kellett tanulmányoznom, ki kellett próbálnom. Egyszerűen nem értem, miért nincs jelen Kentenich atya tudása a hazai tanárképzésben, papképzésben, házassági felkészítésben. Sok jó elgondolás van a Waldorf-, a Rogers- vagy a Montessori- módszerben, de szinte semmit sem tudunk a Kentenich-pedagógiáról, amely a személy eredetiségét képes úgy fókuszba helyezni, hogy mellette a fegyelmezés, a rend, a határok, a nevelő személye és a szabadság mind nagyon fontos elemek maradnak. A szabadság például igen hangsúlyos területe ennek a módszernek, amely úgy véli: a gyerekekre nem erőltethetünk kívülről rendet, belsővé kell tenniük a szabadság iránti vágyat is. A Kentenich-módszerben a „nevelt nevelőnek” irányokat és mintákat kell mutatnia a saját életén keresztül, és mindezt tapintattal, érzékenységgel kell átadnia. Szép, ahogyan Kentenich atya Isten hozzánk való viszonyulását veszi alapul módszerében: Isten megadja az ember számára a törvényeit, de teljes szabadságot is ad. A természet, az egészség, a lelkiismeret törvényei kemények és kérlelhetetlenek, de mindvégig jelen van életünkben az irgalmas Isten, aki szeret, elfogad, biztat.

– A ránk bízott gyermek nagy felelősség, és előfordul, hogy tévedünk, mulasztunk, hibázunk…

– A nevelő nem a tökéletességben példakép, hanem a törekvésében – ezt kedves mesteremtől, Tilmann Bellertől tanultam. Rendkívül felszabadító annak tudata, hogy az életünkben a tévedéseinknek is megvan a funkciójuk, az üzenetük. A fiataloknak azt is látniuk kell, ahogyan a felnőtt feláll, miután elesett. Nagy könnyebbséget jelent, ha tudomásul vesszük, hogy a különféle életkorokban mindig másfajta nevelésre és hozzáállásra van szükség. Például a kétéves gyereknek nem hasznos angol nyelvet tanítani, viszont ebben az életkorban létfontosságú az ősbizalom kialakítása vagy a hiszti megfelelő kezelése. Kisiskoláskorban eljön az ideje a döntésképesség megalapozásának, a kiskamaszt pedig otthoni beszélgetések keretében beavathatom a saját, felnőtt döntési folyamataimba. Nem jó a gyereknek, ha mindent ráhagyunk; de az sem célravezető, ha csak annyit közlünk vele: „Azért, fiam, mert én azt mondtam.” Meg kell tanítanunk a ránk bízottakat dönteni, ehhez azonban ismerni kell a nevelési szempontokat és törvényszerűségeket. Előadásaim során sajnos azt tapasztalom, hogy jó szándékú szülők, nevelők vagy lelkészek igen keveset tudnak az emberi működésről. Kentenich atya valóban nem könnyű olvasmány, de az egyik legfontosabb gondolata mindenki számára érthető: Isten kegyelme nélkül nem lehetséges istengyermeket nevelni. A személyiség fejlődésének, éltünk szakaszainak azonban vannak törvényszerűségei, melyeket ismerni kell, és amelyekhez – bármily meglepően hangzik is – még a Szentlélek is igazodik.

– Megfelelő neveléssel reményteli jövőt építhetünk?

– Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy mi a fontos. Jómagam például sok év tapasztalata után láttam be, hogy a vacsoraidő nem a nevelés helye. Terített asztal mellett, a családi együttlét idején nem szabad a villafogás módjával vagy a fizikadolgozat eredményével foglalkozni, mert ezek nem odavaló légkört teremtenek. Akkor működik jól egy család, ha a szülő fontosabbnak tartja a családtagjaihoz fűződő kapcsolatát, mint az ügyintézést. Egyébként pedig hál’ Istennek nem mi vagyunk a „fővállalkozók”. Aki az életét is odaadta értünk, nem hagy magunkra ebben a folyamatban sem. Éppen most ünnepeljük legbiztatóbb üzenetét: Emmánuel – azaz: Veled vagyok. Ezt megtapasztalva kifejezetten hatékonyak lehetünk a nevelés terén.

Hogy mi az az időablak, s mikor mire van nyitva, sok egyéb mellett ugyancsak kiderült Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató előadásából, amit a Szent Család Óvodában tartott a minap.

– Az időablak azokra az ingerekre van nyitva, amelyek az adott életkorban leginkább szolgálják az idegrendszer, a személyiség fejlődését – magyarázza a pécsi szakember, akit immár harmadik alkalommal hívott meg az óvoda. – A gyerek ösztönösen ezekre a dolgokra a legfogékonyabb, ezekre lehet a leginkább nevelni. Ha azonban elmulasztjuk elárasztani az adott fejlődési szakasznak leginkább megfelelő, vágyott ingerekkel, elakadhat a személyiségfejlődés, ami évtizedekkel később bosszulhatja meg magát.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató ősbizalomról, hisztiről, testvérféltékenységről egyaránt beszélt előadásában. Fotó: Katona Tibor

Az újszülött számára a világrajövetel kész katasztrófa. A méhen belüli tapasztalat maga volt a biztonság, minden megvolt: táplálék, meleg, oltalom. Aztán egycsapásra mindennek végeszakad, a környezet kiszámíthatatlanná válik. A szakember kiemeli, nem csak az étel, hanem az anyával való fizikai kapcsolat is életszükséglet az újszülött számára, ha nem kapja meg, úgy érzi, kiesett a világ fenekén. Hat hónapos korig nem lehet a csecsemőket elkényeztetni, ellenkezőleg, a minél több érintés, simogatás, ölben tartás alapozza meg később a stressztűrést, az önbizalmat, az önértékelést. Az első hónapokban alakul ki az az ősbizalom, amire később a személyiség komplexebb elemei támaszkodni tudnak.

– Sok szülő azt gondolja, a kicsi „manipulálja" őket, addig sír, amíg oda nem mennek hozzá, míg fel nem veszik – fejti ki a neveléskutató. – Leszögezném, ebben az életkorban a csecsemő idegrendszere közel sincs azon a fejlettségi szinten, hogy a manipuláció szóba jöhetne. Eljön annak is az ideje, csak egy kicsit később... A csecsemőt nem tudjuk lenevelni arról, hogy sírjon, ha hiányzunk neki, mert mi vagyunk számára a mindenség. Csak lassan, az ismétlődő tapasztalat útján tanulja meg, hogy ha elmegyünk egy időre, az nem jelenti azt, hogy magára hagytuk, visszatérünk hozzá. És ne lepődjünk meg, ha nem elég, hogy a konyhából bekiabáljuk: itt van anya! Oda kell menni, mert az a kis érintés, simogatás életszükséglet a számára.

Mint ahogy a mosolygó ábrázatunk is az. Kísérletek bizonyították, hogy a szigorú arckifejezés megnöveli a stresszhormont a kicsik agyában, míg a mosoly szimbolikus ölelésként hat.

– Óvodás kor előtt nincs szükség nagy változatosságra a gyerek életében. Nem kell nagy társaság, sok utazás, nem kell sok játék. Időt kell hagyni, hogy kialakuljanak és megerősödjenek a kötődések. Ha a gyerekszobában nincs minden babának, macinak neve, akkor túl sok a játék.

Óvodás korban sem csökken a szeretetigény. A gyerekben tudatosítani kell, bármit csinálsz, a tiéd vagyok... Ha nem kap eleget ebből a feltétel nélküli, primer érzelemből, később nem lesz terhelhető a szülő-gyermek kapcsolat. Az odaadás azonban nem jelenti a fegyelmezés hiányát. Korlátokra szükség van, ha következetesen alkalmazzuk őket a gyerek emiatt nem fog „haragudni", sőt, törődésként érzékeli. Fontos tudni, hogy ebben az életkorban az „emlős agy" a domináns, a „racionális agy" csak később alakul ki. Egy kis óvodásnak teljesen felesleges észérvekkel elmagyarázni, miért veszélyes a konnektor.

– Az emlős agy felelős a területféltésért is, ami a játékokra, de az anyára is vonatkozhat – folytatja dr. Pécsi Rita. – Persze törekedni kell a jó szokások kialakítására, add oda a játékodat a társadnak, szeresd a kistestvéredet, de az óvodás gyerek énközpontú szemlélete nem írható felül. Ha kistestvér érkezik elönti a féltékenység: öcsi rácuppant anyára! Nagyon bájos történeteket szül ez az érzés. Egy kislányt arról győzködött az anyukája, ugye milyen jó volna még egy kistestvér. A válasz: Igen anya, majd, ha ez már elfogyott... Egyébként négy gyermek felnevelése után azt tudom mondani a szülőknek: nem kell mindig igazságot tenni. Csak rendet. Az első visításra nem is muszáj azonnal berontani, hátha elrendezik a dolgot egymás között. A közbeavatkozás ugyanis újabb tápot adhat a harcnak, a tét ugyanis az, ki kapja meg apa vagy anya igazságát. Ezzel együtt a legnagyobb ajándék, amit a gyerekünknek adhatunk az a testvér. Hiszen vele lejátszhatja mindazt a küzdelmet, ami aztán felvértezi a családon kívüli szintéren zajló csatákra.

Fotó: Katona Tibor

Az énközpontúságon csak iskolás korra képes túllépni a gyerek. Addig azonban lejátszik néhány „meccset" a család, hiszen a kicsik ebben az életkorban tanulják meg az akarat, a NEM hatalmát. A dackorszak igen fontos lépcsőfok, ekkor jönnek rá, hogy képesek akarni, ugyanakkor hatalmas frusztrációt is okoz, ha nem tudják keresztülvinni a szándékukat. Ráadásul igen finom szenzorokkal puhatolják ki, melyek azok a szituációk, amikor egy kis hisztivel könnyen elérhetik a célt.

– Például ha vendégek jönnek... Ha boltban vagyunk és sokan figyelnek... Ha anyának fontos telefonja van... – sorolja a kínálkozó lehetőségeket a szakember, hozzátéve, a gyerekek olyannyira agyafúrtak e műfajban, hogy a süketnéma szülők beszélni képes gyerekei például némán hisztiznek. Fölös energiát nem ölnek a színházba. – Az ilyen fajta hisztinél egyetlen dolog hatásos, ha az ég világon semmit nem érhet el általa a gyerek. Ez persze nem könnyű keresztülvinni, s néha avval jár, hogy szép nyugodtan ki kell húzni a boltból a visító, földre rogyó gyereket. A nyugalom kulcsszó. A gyerek idegrendszere ugyanis ebben az állapotban annyira megfeszül, hogy képtelen lenyugodni. Nekünk kell lehozni arról a szintről, mint ahogy a kismacskáért is felmegy az anyja a fára, mert önmagától képtelen volna lemászni. A módszer nagyon egyszerű: szemkontaktus és érintés. A szakma tükör neuron rendszernek hívja ezt, amikor a szemkontaktus révén a két agy áramköre összekapcsolódik, s a gyerek ráhangolódik a szülő idegrendszerére. Ha bennünk nyugalom honol, ő is lecsillapodik. Szóval hideg vizet, de nem a gyereknek, hanem nekünk! Kísérletek bizonyítják, hogy az e módon összekapcsolódó két agy még a másik szándékát is képes megfejteni...

S hogy mire nyitott még ebben a korban az időablak? A rengeteg szabad játékra.

– Nem kell angolóra, nem kell sok foglalkozás, nem kell túlzottan „kész" baba, távirányítós csoda. Csak szabad játék, amiben utánozhat, mozoghat, fantáziálhat. Hadd alkosson a képzelete! Hiszen képzelet nélkül nincs akarat, később is csak azt tudjuk akarni, amit el tudunk képzelni. Sok felnőttkori kudarcunk okozója, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy ebben vagy abban jók lehetünk. Engedjünk hát teret a szabad játéknak, hiszen ebből nő ki az alkotás, a problémamegoldó gondolkodás. S felnőttként se felejtsük el, mit mondott Grastyán Endre: a játék olyan drog, amit nem követ másnaposság...

Magyar Hajnalka

Ki látott már olyan gyereket, akinek a szülei első szóra megveszik neki azt, amit kér, mégis elégedetlennek látszik? Hogy lehet ez, mi áll a háttérben? Felnőtt korra mitől válhat valaki kitartóvá az emberi kapcsolatokban is?

Sokan vágynak egy összetartó családra anélkül, hogy komolyan számolnának azzal, bizony az életben a nehezebb időszakokhoz kitartásra, hosszú türelemre van szükség, mire sikerül túljutni egy problémán. A nehéz pillanatokban az örülni tudás készsége elengedhetetlen. Biztosan a kedves olvasó is találkozott már azzal a jelenséggel, hogy ugyanaz a helyzet az egyik embert földbe döngöli, a másik ember vígan átlendül rajta. Az egyik oka ennek az lehet, hogy volt lehetősége kialakulni ennek a készségnek. Én nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy ez nevelhető, mert az egyik kislányunk olyan, hogyha kap egy csokit, akkor azon kesereg egy pillanat mulva, hogy miért nem kettőt kapott. Hogyan lehetne neki segíteni, hogy tudjon örülni a dolgoknak az életben?

Pécsi Rita egyik előadásában egy érdekes kísérletről hallottam. Gyerekeknek kínáltak cukrot, s azt mondták nekik, hogyha még tudnak várni 20 percet, akkor kétszer annyit kaphatnak. Voltak gyerekek, akik a világon mindent elkövettek, csak hogy kibírják a várakozást. Lemondani a jóról egy mégjobbért, ez a kulcs. A későbbi években megfigyelték ezeknek a gyerekeknek az életútját felnőtt korukig és látsszott a különbség azok között, akik akkor nem tudtak várni és a kitartók között. A vágykésleltetés módja nagyon fontos, hogy megtanulják a kicsik megfelelőképp értékelni a dolgokat. Sok eset van, amikor még alig tud járni a pici, de már megveszik neki a biciklit. Hogy fog akkor örülni? Hogy alakulhat ki a vágyakozás, amitől szép a beteljesedés? Ez hogyan hat a felnőtt kori emberi kapcsolatokra? Ha már a vágy ott van, akkor is az a tanácsos Pécsi Rita szerint, hogy ne a legkorszerűbbet vegyük meg abból a dologból, hanem szép fokozatosan vigyük be az egyre nagyobb tárgyi értékű dolgokat.

Gondoltam, kipróbálom, hogy a vágykésleltetés módszere hogyan működik a hétköznapokban nálunk. Vajon sokat elégedetlenkedő kislányomnál el tudom érni, hogy örüljön egy várakozásnak? Egyszer szeretett volna bemenni a hugicájához, aki éppen aludt. Ott maradt a szobában a karkötője. Mondtam neki, hogy most ne menjen be, mert alszik a kistestvére. Ő mindenáron be akart volna menni. Korábban azt csináltam ilyenkor, hogy ráparancsoltam, hogy most akkor se menjen be, vagy megpróbáltam meggyőzni, hogy miért ne stb. . Ez sok energiámba került általában és az öröm, vagy a testvéréhez való szeretet egyáltalán nem jelent meg ezekben a szituációkban. Most legutóbb azt találtam ki, hogy azt mondtam a lányomnak, hogy szerintem ő kibírja, amíg fel nem kell a testvére. Nézzük meg, hogy tényleg így van-e, s ha igen, akkor megünnepeljük. Az ő korában már fontos az a tapasztalat is, hogy tud uralkodni a teste felett. Nem akartam hinni a szememnek. Izgalomba jött a lányunk és alig várta az ünnepséget. Boldogan kitartott. Az volt egyébként a kérése, hogy kacatokat kereshessen egy fiókból és azt fűzhesse fel egy zsinórra. Ez volt neki az ünnep.

Gyermeknevelés-„Tudom a jót és teszem a rosszat.”

http://youtu.be/2T5lnatAVAI

A legkisebb gyermekünk, aki alig több, mint 2 éves, a földre borított egy egész zacskó rágcsálnivalót. Pici, apró, fincsin összetaposható csokis falatok. Melyik anya az, aki arra vágyik, hogy összeszedje a földről és közben felidegesítse magát. Bevallom őszintén, nálam az a gyakorlat volt beidegződve idáig, hogy ilyenkor hangosan jajgassak és felszólítsam a nagyobbakat, hogy szedjék össze, mert ők hagyták olyan helyen azt a zacskót, hogy a kicsi elérje, tehát ők tehetnek róla. Ez most is átfutott az agyamon, de aztán feltettem a kérdést. Lehet ebből a helyzetből valamilyen „örömös tevékenységet” készíteni magunk számára? Vajon hogyan hozhatok ki ebből valami jót, ami ugyanakkor neveli is őket?

Az örömös tevékenységek kifejezést nem véletlenül használtam, ez több alkalommal is elő fog majd fordulni, mert ez az érzelmi intelligencia nevelésének eszköze. Szóval, ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy a két nagyobb már a kisiskolás korban van. Bár a középső gyerek még csak 5 éves, de megfigyeltem nála, hogy már a reakciói, kérdései és viselkedése épp arra mutat, hogy mostanában lépte át az óvodás kor küszöbét lelkiekben. Sietett biztos a nagyot utolérni. Pécsi Rita előadásaira visszaemlékezve próbáltam egy játékot kitalálni. Figyelem, aki azt gondolná, hogy most aztán megnézhetem magam, miért nem fegyelmeztem őket, meg lesz ennek a következménye, ne izguljon. Olyan jó volt megértenünk, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztésével például az együttműködés képessége, vagy az empatikus készség nevelhető, növelhető. Mégis milyen jó, amikor nem ostorral kell ennek nekilátni, hanem használhatjuk a játék eszközét, ugyanis ez az egyik legjelentősebb dolog lehet a kezünkbe.

Szóval azt találtam ki, hogy versenyt hírdetek. Ki tud több kaját felszedni a földről, a végén megszámoljuk. Ilyen gyorsan és ilyen jó kedvűen még sosem láttam őket „takarítani”. Mi történt volna, ha a régi hozzáállásomat alkalmazom? Duzzogva és félgőzzel szedegették volna össze a cuccot a padlóról és a kényszerűség érzése lett volna rajtuk. Az rögződött volna bennük, hogy már megint a kicsi miatt „szívnak”. Ez vajon erősítette volna az egymáshoz való szeretetteljes kötődést? Az együttműködés öröme meg sem jelent volna. Mivel az érzelmeik pozitívak voltak irányomban is, így biztos vagyok benne, hogy sokkal inkább be tudták fogadni azt az üzenetet is, amit elmondtam nekik, hogy legközelebb figyeljenek oda és ne haggyák az ilyen felbontott zacskókat a kis testvérük közelébe. Ha sok ilyen apró esemény történik, akkor eszerint a szemlélet szerint eljuthatunk odáig, hogy a gyerekek képessé válnak arra is, hogy megfogadják ezt a figyelmeztetést, s mellette még mennyi minden növekedhet bennük! 

Így utólag visszanézve én is csak azért csináltam régen másképp, mert nem hallottam más alternatív eszközről. Talán ezt láttam, ezt hoztam otthonról, vagy csak ezt tudtam kitalálni a saját kútfőmből. Rendkívül hálás vagyok, hogy részt vehettem 10 nappal ezelőtt egy hosszú hétvégés előadássorozaton, ahol ilyen eszközöket kaphattam a kezembe Pécsi Ritátóla gyermekeim életre való neveléséhez. Még csak egy hete figyelek oda azzal a szemlélettel, amit úgy érzek, hogy talán sikerült megértenem, s máris radikális változások történtek. Én sokkal türelmesebbé váltam, valószínű azért, mert jobban érthetem a gyerekeimben lezajlódó folyamatokat, érzelmeket. A családban a hétköznapok hangulata nálunk nagyon ritkán volt idáig is rossz, de az utóbbi napokban határozottan érzékelhető lett az örömteli pillanatok számának drasztikus növekedése. S ebben az a szép, hogy nem azért ilyen a hangulat, mert minden meg van engedve a gyerekeknek. A szeretetteljes vezetés pozitív irányba segíti őket, ezt tapasztalom. Remélem, hogy minél ügyesebb leszek ebben és minél többet adhatok magamból nekik úgy, hogy az örömmel töltse el őket és közben megkaphassák azokat a támogatásokat, irányításokat, amire szükségük van még ilyen kicsi korban.

Lehet, hogy valaki úgy érzi, hogy ez neki zsigerből megy és nem érti, hogy minek ezt ilyen tudományosan vizsgálni. Mindannyiunknak volt olyan érzése az előadások alatt, hogy a tapasztalataink teljesen arról szólnak, amit megnéztünk a gyerekek korszakaiban, mégsem volt rend a fejünkben, csak egy tapasztalathalmaz. Engem kifejezetten segít, ha van egy rendszer a tudatomban is, mert akkor az ösztönösnél sokkal hatékonyabban tudok élni az élet adta törvényszerűségekkel, hiszen a kezembe kerülhet biztonsággal az irányítás, kiaknázva az összes lehetőséget, amennyit képes vagyok felfogni. Ha benszülöttekkel találkoznék egy szigeten, ők bizonyára sokkal többféle ennivalót tudnának adni nekem, mintha az életösztöntől hajtva megpróbálnám kitalálni, hogy mit ehetnék. Persze nem halnék éhen és ha elég sokat tanultam bioszból, nekiállhatnék akár még termeszteni is valamit, de mennyivel hatékonyabb lehetnék, ha minden lehetőséget kihasználnék, amit mások megfigyeltek és átadhatnak nekem. Gazdagothatnék a gasztronómiai élvezetekben. Tehát a cél nem csak a túlélés lehet a hétköznapjainkban, hanem a lelki gazdagodás is, visszatérve a családi élet témájához. Én ezért örülök, ha másoktól tanulhatok valamit.

Ahogyan azt már a mult heti bejegyzésemben is jeleztem, ezentúl minden hétfőn a Pécsi Rita által képviselt Kentenich pedagógia rendszerezéséből kiindulva fogom leírni élettapasztalataimat az emberi kapcsolatok ápolása, egészségmegőrzése, konfliktusok megelőzése, vagy megfelelő kezelése érdekében. Ha bárkinek van a fentiekhez hasonló esete, bátran írja meg, legyen minél gazdagabb a tapasztalatok kincsestára! Ezzel is erősíthetjük egymást. De azokat is ide lehet írni a hozzászólásokhoz, amikor olyan történik folyamatosan, hogy már valamit százszor elmondtunk, mégsem csinálják úgy a gyerekek. Hátha közös gondolkodással és a fenti szemlélettel valamit ki tudunk találni és bátoríthatjuk egymást.