"Adni kell, adni, mindent odaadni: (…) S érte semmit sem kívánni!” – mondja és teszi Teréz anya. És Kolbe atya, a pesti srácok, megannyi vértanúnk és szentünk csakúgy, mint csendes hőseink, az anyák, apák, nagyszülők, a névtelen segítők, a hétköznapi boldogok és szentek.
Vágyakozunk erre a lendületre, erre a tűzre, de honnan merítsünk hozzá erőt, olyan kitartást, ami nemcsak a fellobbanásra elég, hanem egy szürke, ködös péntek délután is lángol még?
Önfeláldozás, önátadás vagy inkább önérvényesítés, önmegvalósítás? Szűk a határmezsgye! Nagy a kísértés és az örvény, mindig kényelmesebb lenne egy kiskaput találni, úgymond „okosba” megoldani.
Egy individualista, énközpontú tömegtársadalom furcsa szövedékében élünk, ami ráadásul a maximalizmus és a profizmus álarcában kóros megfelelési kényszerré torzítja az önátadást és önfeláldozást is.